W3vina.COM Free Wordpress Themes Joomla Templates Best Wordpress Themes Premium Wordpress Themes Top Best Wordpress Themes 2012

Categorized | Dzsukel

Véletlen elemei a harcnak? – Cigányok az 1956-os forradalomban

Az 1956-os forradalom követő megtorlás 229 áldozata közül három biztosan cigány származású. A budapesti felkelés központját képező belső kerületek a kor legerősebb szárazföldi hadseregével, a szovjettel szembeszálló harcoló csapataiban is számosan voltak romák, akik a harcok során meghaltak, megsebesültek, külföldre menekültek, vagy börtönbüntetést kaptak. A forradalom heteiben elkövetettek később sem bocsáttattak meg teljesen. Olyannyira, hogy nem lehetetlen: a „cigány vonalként” elhíresült, 1989-ig hivatalosan is érvényben lévő, a romákat megbélyegző rendőri gyakorlat kialakítása közvetlenül is kapcsolható a cigányoknak a magyar októberben vitt szerepéhez.

romak_56ban

Onestyák László, Fátyol István, Kóté Sörös József

Az 1950-es évek önkénye a magyarországi cigányságot sem kímélte. Pedig, gondolhatnánk, ők jóval kevesebbet veszíthettek, mint a többségi társadalomhoz tartozók: legtöbbjüknek rendszeres munkája, vagyona nem volt, nyomorúságos körülmények közt, a nem cigányoktól elszigetelve élt. Túl azon azonban, hogy személyüket is érinthette az állami terror, az új sztálinista hatalom megszüntette azokat a hagyományos kereteket, amelyben évszázada vidéken együttműködött paraszt, illetve cigány; kriminalizálta a romák hagyományos mesterségeit (a vándoriparosságot és -kereskedést, a kupeckedést), illetve minden korábbinál erősebb lett az állami akarat a közösségeik ellenőrzésére.

A kényszer többnyire adminisztratív mezben jelentkezett. Bevezették a cigányság megkülönböztetését szolgáló fekete színű személyi igazolványt, amely hátrányos helyzetet jelentett a munkavállalásnál és a lakóhely-változtatásnál. Ezzel együtt kötelezővé tették a munkavállalást, és büntették a munkanélküliséget. Üzérkedésért ültettek le kupeceket, vagy közveszélyes munkakerülésért muzsikusokat. Tetűirtás címén bevezették a kényszerszőrtelenítést. A cigányságot potenciális bűnözőként kezelték. Ezt tükrözi egy már a „konszolidálódó Kádár-korszakból” származó 1961-es ORFK-javaslat is, amely közbiztonságra hivatkozva betiltaná a lótartást, a fuvarozást és kupeckedést. A dokumentum a cigányok 70%-át potenciális, ezen belül 40%-ukat megrögzött bűnözőnek tekinti.

A romák többségének a hivatalos személyek közül korábban is leginkább a rendőrökkel volt kapcsolata, ez a Rákosi-korszakban még inkább így lett. Egy a korszakban született Tolna megyei tanácsi jelentés szerint: gyakori, hogy bűncselekmény gyanúja nélkül is végigverték a cigánytelepeket. Beszámol egy sasospusztai esetről, amikor 276 cigányt: férfit, terhes nőt, beteg öreget bántalmaztak, miközben a nőknek táncolni és énekelni kellett.

A városi és budapesti romák helyzete se volt sokkal jobb. A muzsikusokat felszívó „mondén pesti élet” egyszer s mindenkorra odalett. A piacozók, a vándorárusok és -kézművesek lehetőségei minimálisra zsugorodtak. Ráadásul a városi roma jobban a hatóság szeme előtt volt, így ők lettek a cigányok közül az elsők, akiket felszívott a szocialista nagyipar.

Kettős identitás

A forradalom előkészítői között természetszerűleg nem találunk romákat. A többségi társadalomnak a cigányokról még a mainál is kevesebb ismerete volt, és többnyire azt is csak előítéletei táplálták. Így a forradalom néhány napja alatt fel sem merülhettek a cigányság megoldásra váró, sajátos problémái. A nemzeti függetlenség jelszavai azonban mozgósították – elsősorban a budapesti – többnyire kettős identitású romákat. Fehér Nándor, aki 15 évesen csatlakozott a Tűzoltó utcai felkelőkhöz, az 1956-os Intézet Oral History Archívumában található interjúban így vall erről: „Elmentünk a Rudas fürdőbe, onnan jöttünk haza, és akkor már a villamosok álltak. Kiabálták: aki magyar, velünk tart! Hát mondom, én megyek velük, mint a franckarika. Persze, hogy megyek. Mert én egyszerre magyar meg cigány is vagyok.” Dilinkó Gábor festőművész, „Bizsu”, aki a Corvin közi tevékenysége miatt jogerősen hét év börtönt kapott egy interjúkötetben mondja: „kifelé magyar vagyok, befelé cigány. Ha az Egri csillagokról szóló filmet nézem, nemcsak a Sárközi cigánynak szurkolok, Dobó István vagy Bornemissza is az én hősöm.”

Nem tudni pontosan, hány cigány vett részt az októberi forradalomban és azt követő ellenállásban, mennyien váltak áldozattá vagy földönfutóvá. A forradalom résztvevőinek nemzetiségére vonatkozó kutatásokat Eörsi László végzett, az 1956-os Intézet kutatója. A fegyveres ellenállást központját jelentő Budapest belső kerületeiben nagy számban harcoltak romák szinte minden fegyveres csoportban – mondja Eörsi. A Práter utcában például Kisnémeth László („Cigány Laci”), Horváth Károly, Radics József (5 évet kapott) vagy Damu János (4 évet kapott) harcolt. Nagyon nehezen vált meg a fegyverétől, majd disszidált a Ferenc körúti csoportból Nyári Péter. Valószínűleg szintén elhagyták az országot Váci útiak közül a „Cigány”, „Kóró” és „Narancs” becenévre hallgató romák. Ülnie kellett a ferencvárosiak közül Fehér Nándornak, Horváth Aladárnak és Kuti Lászlónak. Hat évet kapott Való Mátyás („Csoki”), aki fosztogatókat akadályozott meg abban, hogy pénztárgépeket törjenek föl. A kivégzett dramaturg, Szirmai Ottó csoportjához tartozó Fátyol István villanyszerelő is, aki az orosz megszállást követően is röplapokat gyártott és részt vett a december 4-ei nőtüntetés szervezésében, börtönbe került.

Kivégzett romák

A forradalmat követő megtorlás 229 kivégzett áldozata közül az 1956-os Intézet kézikönyvének tanúsága szerint hárman biztosan romák. Kolompár János iskolába nem járt, analfabéta volt. Tavasztól segédmunkásként, ősztől pedig vándoriparosként dolgozott. 1946-ban sorkatonai szolgálatát töltötte, amikor lopásért hat és fél hónapot ül. Miután leszerelt, még kétszer börtönbe kerül. Egyszer azért, mert nem tudja kifizetni a rárótt száz forintos bírságot.

1956. október 27-én nagy tömeg verődik össze Kiskunmajsán a heti vásáron. Letörték, lemeszelték a vörös csillagokat, leverték a köztáblákat. Követelték Neményi Józsefnek, a begyűjtési hivatal volt vezetőjének, a tanácselnöknek és a párttitkárnak a megbüntetését. Neményit a tanácsháza pincéjébe zárták azzal, hogy majd a többi vezetővel együtt hallgatják ki. Ám azok elmenekültek. Kolompár felhozta Neményit a pincéből, amint kiértek az épületből, a tömeg nekiesett Neményinek, és agyonverték. Kolompárt november 26-án tartóztatták le. Első fokon szándékos emberölés vádjával tizenkét év börtönre ítélték. Ez ellen csak a védő fellebbezett. Ítéletét másodfokon a Legfelsőbb Bíróság Népbírósági Tanácsa népi demokratikus államrend megdöntésére irányuló mozgalomban való részvétel és gyilkosság vádjával halálbüntetésre súlyosbította. 1957. október 10-én harminchárom évesen végezték ki Kecskeméten. Hat gyerek maradt utána.

Kóté Sörös József Kiskunfélegyházán nevelkedett egy tízgyerekes családban. Egyik bátyját a nyilasok lőtték agyon. Vándoriparosként és alkalmi zenészként dolgozott. 1948-tól három évig sorkatonai szolgálatot teljesített, ekkor büntették először, önkényes eltávozásért és parancsmegtagadásért. 1952-ben belépett a pártba. 1954-ben orgazdaság címén kétszáz forintra büntették. 1956. október 29-én a vele egy perben halálra ítélt Tóth Józseffel a Vöröskereszt által összegyűjtött két teherautónyi élelmiszert szállította a pesti kórházakba, amikor találkozott a Vajdahunyad utcai felkelőkkel. Fegyvert kaptak, és részt vettek az utcai harcokban. A november 4-ei Üllői úti harcban a combján megsebesült. Néhány nap múlva Ausztriába menekült. Az amnesztiarendelet hírére a magyar követség segítségével tért vissza. 1957. július 18-án tartóztatták le. Első és másodfokon is népi demokratikus államrend megdöntésére irányuló mozgalomban való részvétel, valamint egyéb vádak alapján halálra ítélték. 1959. február 26-án harminckét évesen végezték ki. Három gyerek maradt utána, a harmadikkal épp akkor volt várandós a felesége, amikor letartóztatták.

Csányi Sándor négy elemit végzett Perkátán. Zenéléssel próbálkozott, majd 1948 Budapestre költözött, ahol két évig rendőrként, egyébként segédmunkásként dolgozott. 1956 tavaszán előzetes letartóztatásba helyezik szándékos emberölés és rablás kísérletéért. November 4-én szabadult a Markó utcai börtönből. Azonnal csatlakozott a Thököly úti fegyveres csoporthoz, az egyik tüzelőállásba osztották be. Több szovjet páncélost támadtak meg, visszafordulásra kényszerítve őket. November 8-áig tartották magukat, amikor is a túlerő elől visszavonultak, és a csapat feloszlott. 1958. október 1-jén tartóztatták le. Mindkét fokon halálra ítélték, és 1958. október 28-án végezték ki.

Eörsi László szerint nem zárható ki, hogy a ferencvárosi Göndör-csoport egyik „szakaszvezetője”, a „Cigány” becenévre hallgató, 1958 novemberében kivégzett Onestyák László is roma volt. Ez esetben a csoport három vezetője közül kettő is cigány volt: Onestyákon kívül az emigráló Falusi János („Bekötött fejű cigány”).

Megbélyegzettek

A forradalom roma és nem roma résztvevői között feltűnően sok a büntetett előéletű személy. Csakhogy az is köztudomású, hogy a Rákosi-rendszer hatóságai mondvacsinált ürügyekkel az ország teljes lakosságának csaknem egytizedét hurcolták meg. A többnyire hagyományos mesterségeket űző, munkaviszonnyal nem rendelkező romákat pedig különösen sújtotta, hogy a normális körülmények között nem kriminalizált „munkakerülést” közbűntényként tartották számon. Természetszerűnek kell tartanunk azt is, hogy épp azok voltak a kommunizmus és a szovjet uralom legkonokabb ellenségei, akiknek az életét az elmúlt évek törték derékba.

Hollós Ervin, a Kádár-korszak történész apologétája szerint „a történelem során a lumpenproletárok gyakran véletlen elemei a harcnak. De 1956-ban nem erről volt szó csupán. Már az előző években összefonódtak a volt uralkodó osztály és a hozzájuk tartozó politikusok lezüllött elemeivel.” Jellemzőnek tetszik, hogy a restauráció kormányának Tájékoztatási Hivatala által kiadott ún. Fehér könyv, amikor sorra veszi az „ellenforradalom” előkészítőit és résztvevőit: Nagy Imre revizionista csoportja, a nyugati imperialista körök és azok ügynökei, a magyar fasiszta emigráció, az elmúlt rendszer haszonélvezői mellett kiemeli a közönséges bűnözőket. Míg a propagandakiadvány második kötetében a bűnözők közt még csak az elmúlt rendszer haszonélvezőinek (politikai foglyok, egykori fasiszták) életrajzát közlik, addig a negyedik kötetben már csak a köztörvényesek portréit találjuk. Köztük pedig olyan romákét, akik közveszélyes munkakerülésért, üzérkedésért, feketézésért voltak büntetve. Amint azt Mink András történész Hollós Ervin „nagy ívű” gondolatát elemezve találóan jegyezte meg: a köztörvényes és a politikai bűn közötti határvonal olyannyira elmosódott, hogy a bűnöző ellenforradalmár volt, az ellenforradalmárnak viszont egyben bűnözőnek kellett lenni. Ez a szándék tetten érhető a megtorlás pereiben is: az ügyészek ugyanis ha tehették, a politikai bűncselekményekhez csaptak közbűntényeket is.

A cigányok részvétele a forradalomban tovább erősítette a „forradalmi munkás-paraszt hatalom” irántuk táplált bizalmatlanságát. 1956 után – mint egyébként a többségi lakossággal szemben is – a felfegyverzett kormányhű erőknek, elsősorban a rendőröknek és karhatalmistáknak minden eszköz megengedett volt a romákkal szemben. Nem csoda hát, ha Tolna megyében míg a városban és a nagyközségekben élők cigányok száma számottevően csökkent, addig a kisközségekben a számuk nőtt. A nagyobb településeken ugyanis a rendészeti ellenőrzések szigorúbbá és gyakoribbá váltak. Az 1961-es – a cigányok elsősorban szociális úton történő asszimilációját előirányzó – párthatározat lazított ugyan a szorításon, de a gyeplő gyeplő maradt. A hatalom cigányok iránti bizalmatlansága még az ún. cigánybűnözés („C”-vonal) 1989-es megszüntetésével sem tűnt el. [A kifejezést a kilencvenes években a szocialisták (Horn Gyula) használták, a közelmúltban pedig a szélsőjobb hívószava, de a baloldalról sem kopott le.]

Téved azonban, aki azt hiszi, hogy a hatalom oldalán állókkal szemben a forradalom pártján állók közül mindenki előítélet mentesen tekintett a romákra. Igaz ugyan, hogy egyesek: például Bibó István, Göncz Árpád vagy Kemény István szociológus a cigányok emancipációjának tevőleges híve volt, ám a forradalom leverését követően a nemzetet egyesítő eufória gyorsan elillant. Bibó István egy interjújában idézi fel a következő esetet: „Volt a börtönben egy kis cigány, nagyon ütődött kis cigány rabtársam, írni-olvasni tanítottam: szappanba véstük a betűket. Később elvitték tőlem. Mindenki bántotta. Azért is bántották, mert cigány volt. Egyszer annyira felbosszantották szegényt, hogy elkezdett sírva panaszkodni, hogy vigyék őt vissza Bibó Pista bácsihoz, mert az rendesen bánt vele.”

Zádori Zsolt

(Eredeti megjelenés: 1998. november 2. Népszava, Szépszó)

 

Comments are closed.

Videó