W3vina.COM Free Wordpress Themes Joomla Templates Best Wordpress Themes Premium Wordpress Themes Top Best Wordpress Themes 2012

Categorized | Dzsukel

RSK20 – cikkválogatás #2 – “Sikerülnie kell”

Évekig az egyik vidéki kórház belgyógyászatán dolgozott, ám a helyzete egyre tarthatatlanabbá vált. A betegek folyamatosan tiltakoztak az ellen, hogy cigány ápoló adja be az injekciót és a gyógyszereket, mert attól féltek, hogy ártani akar nekik. Mária szerint a munkáját soha nem érte kifogás. A főnökei egy ideig védték, de amikor egyszerre több új ápoló került a kórházhoz, megritkult körülötte a levegő.

Első hírünket 1995. december 5-én adtuk ki. A következő napokban az elmúlt 20 év terméséből válogatunk és teszünk közzé további cikkeket.

Kérjük, támogasd tevékenységünket!

sikerulnie_kell_cov

 

„Sikerülnie kell”

 

Júniusban zámolyi, legutóbb, decemberben, mosonmagyaróvári, veszprémi, battonyai roma családokat láthattunk a tévében, amint buszra ültek, hogy a jogi és anyagi biztonság reményében külföldön kezdjenek új életet. A menekülők csendes többsége azonban nem Európát választja lakhelyül.

Az év végén naponta átlagosan tízen fordultak a kanadai bevándorlási hivatalnokokhoz a bebocsátást jelentő “I’m a refugee” (menekült vagyok) szavakkal. Kanada tavaly januártól szeptemberig 228 roma esetében találta úgy, hogy menedékkérelme jogos, a magyarországi üldöztetéstől való félelme megalapozott. A kivilágított Lánchíd és a modern ipari parkok képei mellé új elemként a folyamatosan menekülő romák látványát is odabiggyeszthetjük az országimázstablóra.

“Sikerülnie kell” – súgja izgatottan Mária, miközben visszasétálunk a tárgyalóterembe. A torontói kormányépület sokadik emeletén, a nagyüzemszerűen működő IRB (Immigration and Refugee Board), azaz a kanadai Bevándorlási és Menekültügyi Bizottság folyosóin bolyongunk, míg a sok egyforma, gipszkarton falú szoba közt rátalálunk a sajátunkra. A folyosókon és az előterekben a világ négy sarkából érkezett menekültek, valamint a tolmácsok, ügyvédek és a kérelmekről döntő bizottsági tagok keresik a kijelölt tárgyalókat. A szünetnek vége, hamarosan folytatódik Mária több mint fél éve várt meghallgatása is, hogy eldőljön, megkapja-e a menekültstátust és a bevándorlóvízumot. Nincs szívem lehűteni a lelkesedését azzal, amit az imént tudtam meg a jogi képviselőjétől: kicsi a valószínűsége, hogy sikerül meggyőznie a kéttagú bizottságot, mert a “története nagyon gyenge”, és nincsenek bizonyítékai sem.

Mária (aki kérésének megfelelően nem a saját nevén szerepel) a szünet előtt elmesélte, hogy évekig az egyik vidéki kórház belgyógyászatán dolgozott, ám a helyzete egyre tarthatatlanabbá vált. A betegek folyamatosan tiltakoztak az ellen, hogy cigány ápoló adja be az injekciót és a gyógyszereket, mert attól féltek, hogy ártani akar nekik. Mária szerint a munkáját soha nem érte kifogás. A főnökei egy ideig védték, de amikor egyszerre több új ápoló került a kórházhoz, megritkult körülötte a levegő. Egy idő után a főnővér megkérte, hogy menjen el, mondván, a jelenléte árt a kórház hírnevének, Mária azonban kilátásba helyezte, hogy panaszt tesz az igazgatónál. A főnővér ekkor megfenyegette, hogy fegyelmi úton bocsátja el, mire Mária, aki nem túl járatos a munkajog rejtelmeiben, de – mint az a tárgyaláson is kiderült – büszke és karakán fiatal nő, inkább nem ment be többet dolgozni. Így persze nincs is semmilyen papírja, bizonyítéka állása megszűnésének körülményeiről.

A szünetben Lisa Winter-Card, Mária fiatal ügyvédnője elmondta, hogy a Magyarországról érkezők szinte mind azt állítják, hogy romák, és otthoni üldöztetésük miatt kérnek menedékjogot Kanadában. Szerinte a konkrét esettel több probléma is van. Mária nem próbált harcolni az igazáért, holott a menekültstátus odaítélése során fontos szempont, hogy a kérelmező kimerítette-e hazájában az összes jogorvoslati lehetőséget. A kérelem elbírálásának kulcseleme ugyanis az üldöztetés tényének megalapozottsága. Nem csupán az minősül üldöztetésnek, ha maguk az állami intézmények lehetetlenítik el az ember életét, hanem az is, ha az állam nem védi a polgárait a helyi, többségi lakosság által elkövetett diszkriminációtól, vagy eltűri azt, és az egyéni sérelmek törvényesen nem orvosolhatók. Az ügyvédnő szerint nagyban csökkenti Mária esélyeit, hogy nem várta meg a kirúgását, nem fordult munkaügyi bírósághoz, és meg sem próbált más kórházban elhelyezkedni. Tisztában van ugyanakkor, és érvelt is a szünet után azzal, hogy a cigányellenesség szempontjából Magyarország homogénnek tekinthető, és Máriát valószínűleg más kórházakban sem fogadták volna tárt karokkal.

A Magyarországról ideutazó menekültek Máriánál általában lényegesen felkészültebben érkeznek a tárgyalásra. Nem csupán a személyes sérelmeiket igyekeznek minél több dokumentummal igazolni, hanem utalnak az általános cigányellenességre, a diszkriminációs esetekre is. A legtöbben a rendőri, önkormányzati jogsértésekre, a lakóhelyi szegregációra, munkahelyi diszkriminációra és a többségi lakosság ellenszenvére, gyűlöletére, rasszista megnyilvánulásaira panaszkodnak. A torontói ügyvédeknél és jogsegélyirodákban több olyan eset leírása olvasható, amelyekről a magyarországi jogvédők sem hallottak soha. A hivatal kutatási osztálya folyamatosan frissíti a magyar dossziét, annál is inkább, mert idén januártól november végéig Pakisztán és Srí Lanka után Magyarországról érkezett a legtöbb menekült. A többségük gyerek vagy fiatal, a harminc alattiak több mint kétszer annyian vannak, mint az idősebbek. A bevándorlási minisztérium (Department of Immigration and Citizenship Canada) adatai szerint augusztusig havonta mintegy 135 menedékkérelmet nyújtottak be magyar állampolgárok, ez a szám azonban az ősz folyamán novemberre már 290-re szökött fel. Jelenleg tehát naponta átlagosan közel tízen fordulnak menekültként a kanadai hatóságokhoz, melyek januártól november végéig 1884 magyar beadványt regisztráltak. Minden jel szerint a menekültek számának hirtelen megugrása nem a véletlen műve, hanem egy többéves folyamat legújabb fejezete.

Már 1998-ban érezhető volt, hogy a növekvő számú magyarországi menedékkérelem miatt adminisztratív megszorítások várhatók. Kézenfekvő lett volna, hogy Ottawa a vízumkényszer visszaállítását rendelje el, ahogyan az, ugyanabban az évben, a meglóduló roma menekülthullámra válaszul Csehország esetében történt. Feltehetően a két ország élénkülő gazdasági kapcsolataira és a befolyásos kanadai magyar közösség érdekeire való tekintettel azonban esetünkben erre mégsem került sor. Helyette a kanadai menekültügy történetében először és azóta is példa nélkül álló módon mintaeseteket állítottak: két kijelölt család kérelmének a tárgyalásaira 1998 novemberében magyarországi tanúkat hívtak.

Philip Palmer, az IRB szóvivője szerint a mintaesetek felállítása hosszú folyamat eredményeképpen történt: könnyíteni és egyszerűsíteni akarták a bizottsági tagok munkáját, hogy ne kelljen minden egyes esetben lépésenként megvizsgálniuk a magyarországi helyzetet, valamint “jogi trendeket kívántak létrehozni”. A magyar tanúk (Bíró András emberi jogi aktivista, Farkas Flórián, az Országos Cigány Önkormányzat elnöke, Höltzl Lipót, az Igazságügyi Minisztérium akkori helyettes államtitkára és Kaltenbach Jenő kisebbségi ombudsman) meghallgatását követően 1999 januárjában elutasították a “mintacsaládok” menedékkérelmét. A megalapozottnak talált menekültkérelmek aránya ezt követően meredeken visszaesett: míg 1998-ban 217 elbírált kérelemből 153 alkalommal bizonyítottnak találták az üldöztetést, 1999-ben 448-ból mindössze 74 pozitív döntés született.

A mintaesetek felállításához a magyar menekültekkel foglalkozó ügyvédek egy csoportja szerint az IRB-nek nem volt joga. Lisa Winter-Card elmondta, hogy a kanadai jogrendszerrel ellentétben a menekültügy nem precedensalapú, tehát a korábbi döntésekre a kérelmek elbírálásakor nem lehet hivatkozni. “Tisztességtelen volt a mintaesetek állítása – panaszkodik az ügyvédnő -, mivel a családok képviselőinek az IRB-vel szemben nem állt rendelkezésére korlátlan anyagi tartalék, hogy tanúkat hívjanak.” Rocco Galati, egy másik torontói ügyvéd úgy véli: az, hogy a kiválasztott mintaesetekhez magyarországi kérelmekben tapasztalatlan döntnököket (bizottsági tagokat) jelöltek ki, azt bizonyítja, hogy a két mintaeset csak színjáték volt. Az IRB szóvivője szerint azonban a magyar területen valóban szűznek mondható tagok kijelölése éppen azt a célt szolgálta, hogy mentesek legyenek a korábbi tapasztalatoktól. Philip Palmer azt is leszögezte, hogy a kérelmezők is hívhattak tanúkat, csak azok nem jöttek mind el. Rocco Galati mindenesetre a panaszkodásnál lényegesen meszszebb ment: a szövetségi bíróságon a mintaeseteket megfellebbezve azok megsemmisítését kezdeményezte.

Miután 2000 márciusában a szövetségi bíróság engedélyezte a fellebbezés benyújtását, Galati egyben a szövetségi kormányt is beperelte. Torontói irodájában igen indulatosan fogalmaz: “Csoport nevében indítok pert a kormány és az IRB ellen, mert emberiségellenes bűntettet követtek el. Ugyanez vonatkozik az itt tanúskodó magyar tisztviselőkre, akik hamisan írták le a magyarországi helyzetet, és ezért leginkább a börtönben lenne a helyük. Az embernek kómában kell lennie ahhoz, hogy ne lássa a romák problémáit Magyarországon.”

Miután a tárgyalásra a mintaesetekben segédkező hivatalnokoknak is idézést küldött, Galati szerint nagy riadalom támadt az IRB berkeiben. Az ügyvédek szerint javarészt ennek az idézésnek tudható be, hogy hamarosan újabb fordulat állt be a magyarországi kérelmek elbírálásában: idén július elején egy héttagú család kapta meg Torontóban a menekültstátust. Az esetüket az teszi különlegessé, hogy míg a megelőző időszakban az ismertté vált pozitív döntések mind olyan, nagyon jól dokumentált esetekben születtek, amikor a kérelmezőket személyesen érte inzultus, ez a család az általános helyzetre panaszkodott. Yasmeen Siddiqui bizottsági tag vette a fáradtságot és másfél év után elsőként ismét tételesen végigvizsgálta az emberi jogok érvényesülését Magyarországon. A döntés indoklásában kijelentette, hogy a mintaesetek óta új és meggyőző bizonyítékok merültek fel. Szerinte ezek azt valószínűsítik, hogy az 1997 óta Kanadában tartózkodó kérelmezők hazatérésük esetén további üldöztetésnek lesznek kitéve. A júliusi döntésről ma már látható, hogy szintén mintaesetként hatott: azóta ismét jelentősen emelkedett a pozitívan elbírált kérelmek aránya: januártól június végéig 568 döntésből 91 volt pozitív (16 százalék), ezzel szemben júliustól szeptemberig 290-ből már 137 (47 százalék), és feltehetően ez a tartósan javulónak tűnő befogadási tendencia is gerjeszti a tavaly őszi kivándorlási hullámot.

Az immár tömegesnek mondható exodus az elmúlt évtizedek során a romák körében felhalmozódott, a mellőzöttség és kitaszítottság okozta frusztráció talán legelkeseredettebb megnyilvánulása. Kanadában, Magyarországgal ellentétben, szinte ismeretlen a cigányellenesség, mindenkinek jut munka, a nagyvonalú menekültügyi szabályozás pedig másfél-két évig még véglegesen elutasított kérelem mellett is legális tartózkodást és munkavállalást tesz lehetővé. A torontói repülőjegy drágasága persze erős szelekciós tényezőként hat: a szegényebb és rosszul tájékozott, jellemzően vidéki romáknak a nem kifejezetten menekültbarát Európai Unió jut, míg Kanadába inkább a némi tartalékkal rendelkező, tájékozottabb, jellemzően muzsikus cigányok és családjaik utaznak. A nagyobb városokban élő, fiatal és ezért még kevésbé helyhez kötött romák körében az utóbbi időben elterjedt egyfajta kivándorlási láz, amit -beszélgetéseinkből leszűrhetően – változó mértékben fűt a sorsuk, kilátásaik miatt érzett keserűség és a kíváncsiság. Mivel felmérés mostanáig nem készült, pontosan egyelőre nem tudható, hogy a kivándorlást milyen egyéni és közösségi sérelmek, indokok motiválják. Hogy azonban ezek az érvek nyomósak, az a kiutazók számán egyértelműen lemérhető.

A tárgyaláson a (magukat romának mondó) magyarországi menekülteknek három dolgot kell bebizonyítaniuk: hogy valóban cigány származásúak, hogy szavahihetőek, és hogy az elszenvedett sérelmeik üldöztetésnek minősülnek. Az ügyvédek is elismerik, a menekültek pedig sokat panaszkodnak amiatt, hogy sok nem cigány adja ki magát romának, és állítólagos üldöztetésükre hivatkozva meg is kapják a menekültstátust. A szabad identitásválasztás persze Magyarországon is alkotmányos alapjog, de üldöztetés szempontjából nyilván az számít csak cigánynak, akit a többségi lakosság annak tekint. Ha valaki egyáltalán nem látszik romának, azt odahaza kevesebb sérelem és atrocitás érte, így Kanadában vagy kérelmének súlya, vagy szavahihetősége gyengül.

Mária esetében a származás egyáltalán nem lehet kérdéses – gondolnám -, mert sötét bőrszíne azt egyértelművé teszi. A bizottság azonban semmit nem vesz készpénznek, Máriára kérdések sora zúdul. Honnan ismerik fel a magyarok, hogy cigány? Milyen nyelven beszéltek otthon? Mivel foglalkoztak a szülei, nagyszülei, hol tartják édesapja hegedűjét, milyen cigány csoportok élnek Magyarországon? Mária igyekszik mindenre türelmesen válaszolni, de kérdezői értetlenkednek, a tolmácsnő is félre-félrefordít, Mária pedig lassan ingerültté válik: nem érti például, miért kell ötödször is elmagyaráznia, hogy odahaza azért ismerhető fel, hogy cigány, mert egyrészt sötét a bőre, másrészt magyarul beszél. A bizottság rögvest elbizonytalanodik: lehet, hogy Mária mégsem roma? Még hogy onnan ismerhető fel, hogy magyarul beszél?! Sokszor érzem, hogy egy félszavas magyarázattal helyre tudnám billenteni a holtvágányra terelődött meghallgatást, de a szabályok szerint tilos megszólalnom. Végre a tolmácsnő és a bizottság is megérti:

a bőrszíne miatt még külföldinek nézhetnék, de ha magyarul szólal meg, már tudható, hogy roma

Mária semmilyen eszközzel nem próbálja feltupírozni a kórházi történetet. Szűkszavú beszámolójából kiderül, még mindig fáj neki, hogy megkérdőjelezték az emberségét és a szakmai hozzáértését. Várnám, hogy hosszabban kifejtse a megaláztatásokat, hiszen a bizottság éppen azokra kíváncsi, az ügyvédnő is kérdésekkel próbálja kicsalni belőle canossájának állomásait, de Mária nem áll kötélnek. Marad a tényeknél és nem színezi ki meghurcoltatásának részleteit. Az ügyvédje szerint rosszul teszi, mert – mint később elmondja – néha még a legreménytelenebb esetet is kedvezően fogadják, ha megfelelő a “körítés”. Felidézi egy Erdélyből Magyarországra áttelepült család esetét, akik az IRB előtt arra hivatkoztak, hogy a magyarok nem szeretik az erdélyi menekülteket, “lerománozták” őket és elviselhetetlennek érezték a helyzetüket. “Kevés reménytelenebb esetre emlékszem, szinte semmi esélyünk nem volt – emlékszik vissza Lisa Winter-Card. – Az egyik bizottsági tag végül kérdezgetni kezdte a nagyon aranyos, szőke kislányukat is, aki kék szemében könnyekkel mesélte el, hogy mennyit csúfolták az iskolában. Erre aztán hamar vége lett a meghallgatásnak és a család menedékkérelmét jóváhagyták. Volt itt sötétebb bőrű roma család is, a kisfiukra ráuszították a kutyát a szomszédok, még itt, a tárgyalóteremben is látszottak a lábán a szövethiányok, őket bezzeg elutasították” – méltatlankodik az ügyvédnő.

A két ország kapcsolatait nyilvánvalóan megterheli, hogy Kanada sok magyar állampolgár esetében elismeri az odahaza őket érő sérelmek súlyosságát, és azt, hogy az állam nem védi meg őket. Mivel a sok menekült jelenléte Ottawában költségvetési problémával jár, Magyarországnak pedig presztízsveszteséget jelent, felmerül a kérdés: mennyire képes befolyásolni a politika a menedékjogi döntéseket? A menedékkérelmeket elbíráló IRB mandátuma szerint független döntőtestület és elvileg mentes a hatalmi befolyásoktól. Rocco Galati azonban cáfolja ezt. Szerinte az, hogy a bizottság tagjait határozott időre nevezik ki, és a kinevezésüket a teljesítményük függvényében hosszabbítják meg, éppen a befolyásolhatóságukat biztosítja. Mivel a tagok bérezése kanadai viszonylatban is kiemelkedő, Galati szerint a legtöbb bizottsági tag igyekszik úszni az árral és megfelelni a vélt elvárásoknak. “Másképpen hogyan magyarázhatók a döntési preferenciák hirtelen irányváltásai?” – érvel az ügyvéd.

A bevándorlási minisztérium szakértője, Anthony lozzo szerint a döntésekben megfigyelhető trendek nem a politika befolyásának tudhatók be, hanem annak, hogy a tagok olvassák egymás határozatait, és a meggyőző, világos érvelés hat saját döntéseikre is, a kifogásolt következetlenségeket pedig az “emberi tényező okozza”. Az értékelési formanyomtatványból mindenesetre az derül ki, hogy a bizottsági tagok munkájának mérlegelésekor nem szempont a döntések helyessége, pontossága. lozzo kijelentette, hogy sokan visszaélnek Kanada menekültpolitikájának engedékenységével, és a bizottság sem lehet teljesen biztos a döntéseiben, hiszen “a kérelmező fejébe nem lehet belelátni”.

Próbálom én is kitalálni, mi jár a két döntnök fejében, míg az ügyvédnő záróbeszéde alatt lelkesen bólogatnak. Mária visszafogottsága, úgy tűnik, nem vált egyértelműen a kárára, mert a színesebb történetekhez szokott bizottsági tagok legalább a szavahihetőségéről teljesen meggyőződtek. Néhány percnyi tanácskozás után úgy döntenek, hogy egy hónappal elnapolják a meghallgatást, ennyi ideje van Máriának beszerezni a kórháztól egy papírt elbocsátásának körülményeiről. Látom az arcán, ezt jó jelnek tekinti. A tagok közönyös tekintettel szedik össze iratcsomóikat, csak az ügyvédnő néz lesújtottan maga elé.

(Köszönöm a Menedék Egyesületnek a riport elkészítéséhez nyújtott támogatást.)

Miklósi Gábor

A cikk eredetileg az Élet és Irodalom XLV. évf. 3. számában, 2001. január 19.-én jelent meg.

Comments are closed.

Videó