W3vina.COM Free Wordpress Themes Joomla Templates Best Wordpress Themes Premium Wordpress Themes Top Best Wordpress Themes 2012

Categorized | Dzsukel

[Horváth Margit] Butyizás óránként százhúsz forintért

Horváth Margit, Margó elment. Egykori munkatársunktól nagyszerű riportjával búcsúzunk. Margó 1998-ban beállt a fémüzembe dolgozni a levágott ujjú Teréz helyére, hogy oknyomozó módszerrel derítsen fényt a történtekre.

margo_cov

A Budapesttől 30 kilométerre fekvő Hernád Navigátor Fémfeldolgozó kft.-je azon kevés helyek egyike, ahol a környékbeli falvakban lakók még munkát találnak. A cég saját buszokkal hozza a gyárba és viszi haza a munkásokat. A bicikli és az autó – amelyből néhány tucat ha van a környező falvakban – mellett csak így lehet eljutni az üzembe.

A gyárban napi két műszakban mintegy 90 ember hajtogatja az exportra készülő hűtőgéprácsokat és kosarakat. A legkeményebben teljesítő munkások – a kötelező napi kétórás túlórával együtt – tizenhétezer forintot kapnak kézhez a hónap végén. A korábban az MHSZ-nek kulacsokat gyártó, azóta profilt váltó cég gépparkjában és felszerelésében nem történt változás: kontakthibás kapcsolók a lemezhajtó gépeken, olló helyett egy rozsdás bicska a csaknem üres vöröskeresztes ládában. Munkavédelmi oktatás helyett pedig egy olvashatatlanul olajos plakát az elsősegélynyújtásról. Sem a láda, sem a plakát nem mentette meg azt a fiatalkorú cigánylányt, akinek néhány hónapja vágta le két ujjának végét a gép. Bár a társadalombiztosítás indokoltnak tartja és az igazgató is elismeri, hogy a fiatalkorút nem dolgoztathatták volna a gépen, a cég nem fizet kártérítést a munka nélkül maradt, rokkanttá vált lánynak. A Terézzel történt baleset után afféle „titkos ügynökként” léptem be a gyárba munkásként megismerkedni az ottani viszonyokkal. Azt mondják az örkényi romák, hogy nincs felvétel a Navigátorba. Felhívom a gyárat, Szabó Balázs termelési irányító csak annyit mond, menjek be következő héten, megbeszéljük a felvételt. Közben meg kell szervezni a szállást is: az látszik a legegyszerűbbnek, ha Teréz családjánál, az örkényi cigánytelepen fogok lakni.

A felvétel

1998. július 21., hajnal. Nyolcra érek Örkénybe. A megbeszélés ellenére nem vár senki. A helyiek nélkül viszont reménytelen az akció. Végül előkerítem őket. Vályogot vetnek egy testvérük lakásához, aki családjával most egy hullámlemez kalyibában lakik, amiben ott a tv, a gáztűz-hely, a szőnyeg, ám teljesen nyitott. A szokásos kávé közben elhatározzuk, azt mondjuk majd, hogy a testvérük vagyok, most jöttem Ócsáról. A szomszéd fiút megkérjük, kispolskiján vigyen be a gyárba. Útközben majdnem lebukom, amikor elfecsegem, hogy nekem is van jogosítványom. Azt mondja, ritka az ilyen cigányasszony. Ezután inkább hallgatok a gyárig.

Az üzemben csak a titkárnőt találom, várnom kell. Tíz perc sem telik el, jön egy nagy autó. Azt mondják a kísérőim, ő az igazgató. Odamegyek hozzá, félszegen előadom neki, hogy munkáért jöttem. Egy farmeringes fiatal srácnak szól, hogy mutassa meg nekem az üzemet. A srác udvarias, én hallgatok: nyolc általánost végzett cigány asszony nem kérdez.

Az első üzemcsarnokban először a sötétség, a nagy meleg és az égett festékszag tűnik fel. Kísérőm a termékeket mutatja: hűtőgéprácsok egy óriási fadobozban. Legalább hatvan fok van, egészen addig, amíg ki nem nyílik a kemence ajtaja. Hatszáz fokra melegítik a kosarakat, mielőtt egy festékporral teli kádba mártják őket, a szalagnál álló asszonyok egy méteres farúddal tolják tovább, majd egy másik leakasztgatja, és a csomagolónak adja a kész kosarakat. Az asszonyok karja csupa seb az égésektől. A csarnokban meglehetősen kevés hely marad a közlekedésre, de itt van a dolgozók számára rendszeresített, 120 literes hű-tőgép is, oda rakhatják az ennivalójukat, és ott hűthetik az innivalót. Odébb egy, az olajtól teljesen befeketedett mosdókagyló: az egyetlen melegvizes mosdó.

A következő üzemcsarnokban elviselhetetlen a zaj: fém rúd- és kosárhajlító gépek, hegesztők és köszörűsök mindenütt. A helyiségben gyakorlatilag nincs szellőzés és minden csupa kosz: a munkások a földön nyomják el a csikket, és a munkapadok alá dobják az ételmaradékot. Itt már csak egy hideg vizes falikút árválkodik kézmosásra. Egy különálló épületben található az az üzemcsarnok, ahol Teréz is dolgozott. Itt óriási sajtológépek működnek, kísérőm mondja is, hogy a „keményebb” munka itt folyik, majd visszavezet az irodához. Megkérdezem, mi lenne a munkám, de azt válaszolja, hogy itt mindenki mindent csinál, és majd az igazgatótól megtudom, aki éppen telefonon beszél. Ám csak annyit mond, hogy menjek át a másik irodába, majd a titkárnő odaadja az orvosi alkalmasságihoz szükséges papírokat. Kérdem, addig is nem dolgozhatok-e, de azt válaszolja, hogy nem lehet, mert mi van, ha baleset ér.

Július 23. – dabasi orvosi szakrendelő. Az orvos behív a rendelőbe, ahol már fekszik az ágyon egy férfi. Elhúz egy kicsi, zöld függönyt. Oldalt simán belátni, és gondolom, hogy ő is lát engem, mert én őt igen. Közben az orvos unottan kérdezi a legbizalmasabb adataimat, egészen a császármetszésem történetéig. Ha nem is lát a benn lévő ember, de hallani biztosan hall, mert az orvos időnként őt is megkérdezi. Tőlem azt akarja csak tudni, hogy mit dolgoztam eddig. Lekezelően néz rám, amikor mondom, hogy semmit. Félmeztelenül kell végigmennem a szobán, a másik férfi szeme láttára, majd gyorsan felzavarnak egy sietős vizeletvizsgálatra az emeletre. Alkalmas vagyok betanított munkára. Ennek megítélése sem tartott tíz percnél tovább.

Július 26-án vasárnap. Indulok Örkénybe. Teréz, akinek levitte a gép a két ujját s az unokatestvére vár. Otthon vacsorával kínálnak, kérdik van-e munkásruhám, mondom, hogy van, csak ennivalót felejtettem el hozni másnapra. Csomagolnak nekem rántott húst. Teréz kiüríti kisszekrényét a ruháimnak, de bent alszik velem a saját szobájában a földön, és fél éjszaka a balesetről mesél, meg arról, hogy azóta pszichológushoz jár, nem tud egyedül aludni. Mindig körbeveszi magát rokon gyerekekkel éjszakára, rémálmokkal küszködik. A barátjával szakított, mert félt, hogy az úgyis elhagyja őt, a csonkolt kezű lányt.

Július 27-én reggel 5 óra. Teri anyja kávét főz és munkába indít, ahogy kell. Kikísér az utca elejére, onnan visz a Navigátor busza.

A buszon végigméregetnek a munkások, de nem szólnak hozzám. Egymásnak mesélik, hogy mostantól – ki tudja meddig – napi tíz órát kell dolgozni. A buszról leszállva kérdezősködni kezdek: mit kell most csinálnom. Azt mondják a munkások, mutassam meg a papírjaimat a csoportvezetőnek, mert az irodában még nincs senki. Odabenn valaki odavisz egy férfihez (a dolgozók maguk között úgy hívják: munkásfőnök), nem mutatkozik be és engem sem kérdez a nevemről. Kérdi, a papírjaim rendben vannak-e, de nem kéri, hogy mutassam meg. Viszont oda akar küldeni a kemence mellé, hogy kötözzek rézhuzalokat a felakasztandó kosarakra. Az ott dolgozó egyik asszony azzal fogad: amíg nem adtam le az alkalmasságit, nem állhatok be, és „különben is, ide ügyes kezű kell”. Később rájövök: ezt főleg azért mondta, mert a kemence mellett kialakultak a csoportok, nem szívesen dolgoznak másokkal. Ekkor érkezik meg Lovas József igazgató, aki nem köszön (később sem). A csoportvezető kérdi az igazgatót, mi legyen velem. Az igazgató is kérdi a papírt, aztán utasítja a csoportvezetőt, hogy adjon valami munkát. Kérdem, kapok-e szerződést. Egy hátravetett igen a válasz, de nem esik szó arról, hogy mennyi fizetést fogok kapni, és mennyi időre vesznek fel, kapok-e balesetvédelmi oktatást.

A csoportvezetővel átmegyek a hajlítóüzembe, az egyik vashuzalhajlítóhoz vezet. Leül a gép elé, megmutatja, mit kell csinálni. Majd leültet, megvárja, amíg az első darabot meghajlítom. Elrontom. Megmutatja még egyszer és otthagy a géppel. Pár anyagot rosszul hajlítok meg. Pár perc elteltével a csoportvezető visszajön. Tartok tőle, hogy az öt-hat darab selejt miatt szólni fog, de a selejt itt senkit sem zavar. Dolgozom tovább, majd megsüketülök a zajtól, teljesen mocskos vagyok, pedig még negyed óra sem telt el.

Elfogy az anyagom, a csoportvezető átküld egy másik gépre. A betanítás itt is hasonló. Itt már emelgetni is kell hegyes végű rácsokat, melyek összekarcolják a kezemet, lábamat. Az egyik karcolás láttán megijedek, elég mély és több nap elteltével is erős pirosodás van a seb körül. Még jó, hogy nemrég kaptam tetanusz-injekciót. A kosárhajtogató gépen dolgozom egész délelőtt. Nagy ritkán jön valaki a dolgozók közül, megnézi, jól csinálom-e. Később kiderül, az érdeklődés annak szól, hogy ötször annyit hajtogatok, mint mások, kíváncsiak, miért vagyok olyan gyors. Majd elalszom az egyhangúságtól.

Nyolc órakor reggeli, de már háromnegyed nyolckor intenek a többiek, leállhatunk. Reggeli helyett bemegyek az irodába, ahol már készen vár a szerződésem: az igazgató is aláírta. A titkárnő mondja, hogy egy hónap próbaidőn vagyok 120 Ft/óra munkabérrel, aztán esetleg meghosszabbítják három hónapra, hogy itt mindenkit így alkalmaznak.

Tíz órakor újra leállunk kávét inni. Aztán megállunk délben is tizenöt percre, eszem egy falatot Teriék rántotthúsából, amire ráömlött a kis hűtőben valakinek a vize, így a kenyerem is tiszta víz. Közben finoman kérdezgetem az egyik fiatal lánykát az udvaron. Magától említi, hogy azért van itt kevés fiatal, mert volt itt egy Teri nevű lány, akit amúgy kedveltek, de levitte a kezét a gép. Akkor sokat elküldtek. Nem is érti, hogy engem hogy vettek fel.

Kettőkor megérkezik a délutános műszak. Addigra már nagyon éhes vagyok, fáj a vállam. A délutánosoktól hirtelen kétszer akkora zaj lesz, megy az összes gép, bár először nem nagyon találnak mindenkinek munkát, nem is nagyon keresik maguknak az emberek: mindenki a könnyebb munkára hajt, a délelőttösök egyre többet sétálgatnak, WC-re járnak, ez a két óra telik a legnehezebben. Elfogynak a citromleves flakonokból a vizek, elkezdünk rájárni a vezetőség által hozatott nagy szódásszifonokra. Piszkosul meleg a szóda, de amíg az ember feltölti a szifonból a flakonját, addig is sétál és nem dolgozik.

Háromnegyed négykor a délelőttösök mehetnek zuhanyozni, átöltözni. Bár nincs váltóruhám, bemegyek a női öltözőbe szétnézni. Vasszekrények lakattal, középen fapad. Amíg a kezem mosom, hallom, hogy nincs meleg víz, pedig mindenki olajos.

Negyed ötkor szállok le a buszról, megyek végig a telepen. Kinn ülnek a romák, megbámulnak. Hazaérek, a kapuban várnak, izgultak értem. Engedik a fürdővizem, melegítik az ételt. Még elmegyek ennivalót venni holnapra, aztán beájulok az ágyba.

Az elsősegélynyújtás

Július 28-án reggel. A kosárhajlító gépre osztanak be. A reggeli szünetben aztán megérkezik az ital is: egy félliteres kevertet és több kétliteres üdítőt visznek be a kávéfőző helyre. Kávés Marika mondja, hogy a másik műszak csoportvezetőjének névnapja van, azt ünneplik. Mire visszajövök, már jócskán hiányzik az üvegből. Az alkohol maradéka másnap is ott van még egy üdítős üvegbe áttöltve.

Napközben odajön a titkárnő: számlát kell nyitnom valamelyik takarékszövetkezetnél, mert csak banki átutalással tudnak fizetni. Megjegyzem, ez pluszkiadást jelent. Azt válaszolja, hogy mindenkinek így fizetnek.

Megtudom, hogy akadnak olyanok, akik már harminc éve ugyanitt dolgoznak, még a TSZ idejéből. Ok többségükben már kft.-tagok, de egyébként ugyanazt a munkát végzik. Azt is mondják, hogy nem ritka a túlóráztatás, mert tavaly napi 12 órát dolgoztatták az embereket, gyakran szombaton is. A kemencénél dolgozó munkások nagy része többévi munkaviszony után is 130 Ft-os órabért kap.

Kérdem, kinek kell szólnom, ha műszakot akarok cserélni. Azt mondják, a Lovasnak. Mondom neki, hogy másnap délelőtt dolgom van, délután jönnék. Rábólint.

Bár nincs sok lehetőségem a nézelődésre, észreveszem, hogy csak a kemencés üzemcsarnokban van két poroltó, az egyikre nagy betűkkel rá van írva, hogy rossz. Nem látok a gépek mellett a működésről szóló leírásokat, az egyetlen plakáton csak a cím látszik: „az elsősegélynyújtás szabályai”, a többi szöveg olvashatatlan az olajtól.

Negyed ötkor megint baktatok a romák frissen épített házai között. Nagy a por, mert itt nem kövezték le az utcát és a csatornával is megállt az önkormányzat az utca elején. Fel is vannak háborodva a vendéglátóim, mert minden lakásban ott a fürdőszoba, és nem szeretnének a saját szennyvizükbe fulladni.

Július 29-én reggel. Folytatom a kosárhajlítgatást. Elfogy az anyagom, otthonhagytam a kesztyűmet (ami addigra már el is rongyolódott), kérek újat. Azt mondják, nincs. Az egyik délelőttös dolgozó adja oda az övét. Csak a csoportvezető van ma bent, bátrabbak a párok, ölelkeznek, hátrasétálnak a félhomályba. Többen isznak, is, láthatóan, hat az alkohol, gyakrabban állnak a gépek.

Már műszakkezdéskor felfedezek az egyik asztalon három dinnyét, az igazgató hozta a dolgozóknak. Azzal viccelődnek a többiek: így fizeti a mozgóbért a főnök. Máskor fagylaltot hoz. A csoportvezető udvarias, bár a délutáni tíz óra alatt háromféle gépen dolgozom, a betanítás ugyanúgy történik, mint a délelőttös műszaknál. Több mint kilenc óra munka után, negyed tizenkettőkor egy újabb, ismeretlen gépre küldenek. Vacsoraidőben megpróbálom kideríteni, hogy mi van a vöröskeresztes dobozban. Ragtapaszt kérek, de meglehetősen furcsán néznek rám, azt mondják, itt ilyen nincs, géz azonban van, ha nem is steril. Műszak közben odajön hozzám egy alacsony ember, mondja, hogy ennyi anyagot itt még nem hajtogatott meg senki, szól: „Ne butyizz annyit ezért a kis pénzért!”

Július 30. Kosárhajlítással kezdem, majd úgy hét óra körül egy addig ismeretlen „munkásfőnök” int, hogy menjek vele a másik üzemcsarnokba. Egy idős emberhez vezet, és csak annyit mond, hogy „na itt van magának”. Az öreg szó nélkül odavisz a kemence melletti papírvágó késhez, kissé akadozva elmondja, hogy mi a feladatom: egy több mint egy méteres kést kell húzogatnom egy karral folyamatosan föl-le guggolva, ő adagolja a papírt. Nagyon vigyáznom kell, kisebb figyelmetlenség és levághatom az éppen papírt igazító kezet. A munkások is mindent elkövetnek, hogy elterelődjön a figyelmem: három perc alatt hárman mondják, hogy ez a szerkezet már több ember kezét levitte. Odajön egy másik idősebb ember viccelődni az öreghez, aki azt mondja neki: „Látod, milyen jóképű csajt küldtek hozzám?” Mire a másik kiigazítja, hogy: „Nem csaj, hanem munkatárs.” Az én munkatársam erre kissé elszégyelli magát, megkérdi: asszony vagyok-e vagy lány.

Háromnegyed nyolckor leállunk, megyek leszámolni. Nem tudok tovább várni, rosszul vagyok és felkavarodik a gyomrom arra a gondolatra, hogy esetleg levághatom az öreg kezét. Reggeliszünetben odamegyek az iroda előtt álló Lovashoz, megkérdezem, van-e itt szakszervezet vagy üzemi tanács. Mondja, hogy nincs, de mi a problémám. Előadom neki enyhén remegő hangon, hogy háromórai alvás után – merthogy dolgoztam éjszaka – most olyan munkát végeztetnek velem, hogy levághatnám valakinek a kezét. Azt válaszolja némi vállvonással, hogy ez előfordul, de hozzáteszi, hogy akkor engem más gépre kell tenni. Közlöm vele, hogy én inkább felmondok. Tudomásul veszi. Kérdem, hogyan tudnék én innen hazajutni, azt válaszolja, hogy nincs bent egyetlen gépkocsivezető sem. Közben látom a munkásszállító buszban a gépkocsivezetőt. Kérdem tőle: „Ha valaki rosszul lesz, hogyan tud innen kijutni?” „A gépkocsik nem erre vannak, azoknak az a dolguk, hogy szállítsák a munkásokat műszakkezdéskor és a műszak végén”- válaszolja.

Megengedi, hogy az irodájából telefonáljak. Várni kell a telefonra, közben enyhén gúnyos mosollyal azt kérdezi: „Oszt hol dolgozott maga éjszaka?” Itt dolgoztam éjszaka – mondom neki. Látszik az arcán a felismerés, hogy ő engedélyezte a műszakcserét. Kissé idegesen mondja, hogy be kell mennem a papírjaimért a titkárnőhöz. Amíg a titkárnőre várakozom, odajön hozzám az igazgató, felajánlja, hogy elvisz a kocsiján. Mondom, hogy nekem még várnom kell, erre kissé idegesen, de ő is várakozik.

Tudom, hogy Terit sem vitték ki az orvoshoz, pedig megtehették volna. Ideges leszek, hogy velem miért kivételezik. Kérdezi, hogy eddig milyen munkákat végeztem. Mondom, ezt is, azt is. A titkárnő elkészítette a papírjaimat. Közben igazgató telefonál, majd együtt elindulunk. Útközben kérdezgetem, tényleg gyakran szokott-e előfordulni baleset. Azt válaszolja, hogy hát persze, mert nem figyelnek oda, szórakoznak. Hozzáteszi, hogy egy perc, és megvan a baj. Megjegyzem, akkor talán mégiscsak sok ez a kétórás túlóra. Azt válaszolja, hogy a Munka törvénykönyve hat óra túlórát engedélyez. Kérdem az iskolai végzettségéről, mondja, hogy technikus, hogy 1973 óta dolgozik a gyárban. 1990-ben alakult a Navigátor, előtte ő már a TSz-ben is üzemvezető volt. Elmondja, hogy sok dolgozó még a TSz-ből maradt, ők százezer forint befizetésével kft.-tagok lettek. Ha év végére nyereséges lesz a kft., ötvenezer forint részesedést fizetnek nekik. Elmeséli, hogy nyereséges a kft., itt minden exportra megy, viszont nem tudja, hogy jövőre mi lesz. Mindenesetre bővítik a termékek körét. Megkérdezem, hogy akkor gépeket is cserélnek-e. Válasza az, hogy nem, csak átalakítják a régieket.

Teriék csodálkoznak, hogy ilyen hamar hazaérek. Nyugtatom őket, hogy minden rendben van. A vonatindulásig van még idő. Teri vak öccse az arcomat simogatja, kis keze az enyémben. Hiányzom majd neki, mondja az anyja.

A fizetség

1998. augusztus 12. Utolsó utam a Navigátorba: kifizetik a munkámat. Teriék megígérték, hogy szereznek autót, addig is Teri anyja és testvére a hullámpalás szállás előtt kávéval kínál. Leterítik az ülőhelyemet. Útközben éppen szembejön az igazgató autója, tehát nem kell beszélgetnem vele odabent. A fizetést a pénztárnál adják, kiderül, hogy ilyen is van. S az is kiderül, hogy nem csak én veszem fel pénztárból a pénzemet: egy egész lista van előttem aláírt nevekkel. Két perc alatt a kezemben a boríték: délutános pótlékkal, túlórával együtt harminckét óra munka a Navigátor Kft.-ben 3800 forintot ér.

Horváth Margit Roma Sajtóközpont

(eredeti megjelenés: Népszava, 1998. augusztus 29., szombat)

butyizasorankentnepszava_H_Margo_small

 

Comments are closed.

Videó

Roma Sajtóközpont a Facebookon