W3vina.COM Free Wordpress Themes Joomla Templates Best Wordpress Themes Premium Wordpress Themes Top Best Wordpress Themes 2012

Categorized | Dzsukel

[Glonczi Ernő] Egy cigány ember Londonban #3

Az égiek akarták így, hogy találkozzak egy igazi walesi herceggel, aki egy bőröndben lakik, igen, ráadásul a Queens Road egy nem is különösen félreeső sarkában. Érdeklődésemre elmondta, hogy azért lakik a bőröndjében, mert fáj a válla. Azelőtt Wales-ben élt.

Én nem elmenekültem Magyarországról, a saját hazámból – ahol mellesleg idegenként üldöznek és halálraítéltek – hanem kimenekítettem magammal egy darabot abból a kultúrából, amire valaha büszke volt a világ, manapság azonban pont otthon már nincs rá kereslet, mert a vészjós tömegpszichózis általános méreteket öltött. Bár már nem vagyok rá büszke, de soha sem tagadom meg, hogy magyar vagyok és cigány.”

Glonczi Ernő naplója – 3. rész

buddychrist

Augusztus 17.

Ősrégi kedves barátom – indián nevén Galambláb – által idézett történettel ébredtem ma:

Egyszer egy özvegyasszony elvitte kamaszfiát Gandhihoz, és azt kérte tőle:
– Mester! Kérlek, mondd a fiamnak, hogy ne egyen cukrot!
Gandhi kis szünet után azt mondta neki:
– Jó, hozd vissza a fiadat két hét múlva!
Az asszony így is tett, és pontosan két hét múlva vissza is tértek hozzá.
Ekkor az komolyan ránézett a fiúra, és azt mondta neki:
– Ne egyél cukrot!
Az anya döbbenten várakozott egy darabig, majd miután a Mester részéről befejezettnek látta a dolgot, értetlenkedve megkérdezte:
– De hát mért kellett ehhez két hetet várni?
– Azért – válaszolt halkan a Mahátma – mert akkor még én is ettem cukrot.

 ***

glonczi_erno010_lovTegnap költöztem ki a Szent Templom vendégházából, ahol mindent az áhitat és a transzcendencia végtelenül tiszta ragyogása hatott át. Ezeket a templomokat nem véletlenül építik oda, ahol vannak, ezek a szent helyek Földanyánk testének különösen szakrális területeivel vannak közvetlen és analogikus kapcsolatban.

Reggel, ébredés után első dolgom volt meglátogatni kedvenc lovamat, aki már várt rám. Ezt az ezer méteres utat futva tettem meg, így kávé nélkül is sikerült felébrednem, és különösen jóleső, bizsergető érzés volt ez a kora reggeli mozgás, szemben a felkelő Nappal.

“Manci”, ahogy őt neveztem, igen változó hangulatban volt, általában mire odaértem, ő már trappban jött elém, kényesen csóválva fejét, szemmel láthatóan pózolva nekem. Máskor meg, ki tudja miért, úgy tett, mintha észre se venné jelenlétemet, bőszen legelészett tovább, nagy csomókat harapva ki a friss, zsenge gyepből. Mindvégig tudta, hogy figyelem, és tudta, hogy tudom. Ezt két-három percig játszottuk némán, míg csak oda nem szóltam neki: De mishtoj, atunchi me zhavtar… Dévlesa! (Na, jól van akkor, én megyek…Isten veled!) Eszembe se jutott más nyelven szólni hozzá, már ha egyáltalán szükség volt szólni valamit is.

Az utolsó reggelen szemmel láthatólag szomorú és megtört volt. Fejét a vállamra tette, és hosszú ideig így maradt. Megpróbáltam finoman eltolni, de megéreztem a makacs ellenállást, amivel kifejezte, ő most így szeretne elbúcsúzni tőlem. Távozásomat még sokáig kísérte tekintetével, míg csak el nem tűntem a fordulóban.

Az állatok, fák, bokrok és angyalok szelíd nyelvéhez képest először túl harsánynak, túl szédítőnek tűnt minden nagyvárosi zaj és forgatag. Olyan zajnak, aminek nincs igazi mondanivalója, olyan mozgásnak, amelynek nincs igazi célja, iránya.

  Augusztus 18.

Több templom is rám talált ma. Volt köztük olyan, ami káprázatos pompájával, monumentális méreteivel és gazdagságával hívta fel magára a figyelmemet, és volt olyan is, amelyik épp csak észrevehető, szerény külsőjét, mellyel a nagyváros modern és hivalkodó divatépületeinek árnyékában bújt meg, egészen másfajta, maradandóbb és mélyebb élményekkel ellensúlyozta.

Épp egy buján díszített, keleti egzotikummal telezsúfolt indiai étterem kirakata előtt bámészkodtam, amikor valami arra kényszerített, hogy forduljak hátra. Érdekes, igen réginek tűnő kis épülethomlokzatra lettem figyelmes, amiről elsőnek nem is gondoltam, hogy templom.

Megkerülve aztán, egy kis utcából nyílott a bejárat. Bent különös, bensőségesen ismerős hangulat kerített hatalmába, amit talán a nehéz tömjénillatnak tudtam be. Aztán már tudtam, hogy többről van szó. Rájöttem, hogy London Szent Istvánról elnevezett plébániáján vagyok.

glonczi_erno012_templeAz utcára kilépve még mindig valami szokatlan szorítást éreztem a gyomromban, de nem tulajdonítottam neki nagyobb jelentőséget. Aztán észrevettem a templomkerítés egyik sarkának beugrójában egy koldust, amint ócska rongyain kucorogva mered maga elé. A kerítés másik végébe érve egy ugyanilyen beugróban egy másik szerencsétlenre lettem figyelmes, aki szintén a földön ülve mosolyog rám. Visszamosolyogtam, de ugyanazzal a tempóval tovább is mentem, mert eszembe jutott, hogy nincs a zsebemben egy fillér sem.

Rossz érzésem egyre fokozódott, és azon bosszankodtam, hogy mennyire igazuk volt az öregjeinknek, amikor azt mondták, hogy egy fillér nélkül, üres zsebbel inkább ki se húzzák a lábukat otthonról.
Haj, bizony, cháchimo sas lenge, le chorrenge. Haj sosko rom si aba kodo, kas shúshoj leski posotyi, bikréjcáreski?– tépelődtem magamban. (- Hát bizony, hogy igazuk volt szegényeknek. Hát milyen cigány ember már valaki üres zsebbel, fillér nélkül?)

El is döntöttem, hogy mindjárt visszajövök, és hozok nekik pénzt. Gondolom, nem szükséges mondanom, hogy mire visszatértem, már csak a hűlt helyüket találtam. Rossz érzésekkel indultam újra az utamra, de nem hagyott elmenni a lélek. Visszamentem, hogy megnézzem, nem mentek-e be a templomba, de valahol éreztem, hogy mire visszaérek, a templom is zárva lesz. Na, úgy is volt. Már-már kezdtem magam igen keservesen és nyomorultan érezni. Egyre csak az a kép cikázott a fejembe, ahogy ott ülnek, tehetetlenül, kitaszítva, megvetve, megbújva, és a tekintetük… a tekintetük mindennél beszédesebb volt.

Tehetetlennek, dühösnek és elkeseredettnek éreztem magam, és elkezdtem Istenhez fohászkodni, panaszképp ne vegye, hogy kibeszélem: Istenem, ebben a helyzetben tehetetlen vagyok, nagyon sajnálom, hogy mulasztottam. Ezt mondják úgy, hogy restség a jóra, ami nem kis bűnnek számít előtted. Bocsáss meg nekem, és rád bízom, hogy elrendezd ezt a dolgot, a te bölcsességed és belátásod szerint.

Épp, hogy végiggondoltam ezeket, amikor észrevettem, hogy felém tart egy régi vágású, idős úriember, keménykalapban és szorosan begombolt ingben. Valahonnan rögtön tudtam, hogy a templomhoz tartozik. Megszólítottam:
– Bocsáss meg nekem, te vagy itt a káplán, ugye?
– Igen. – válaszolt.
– Ült a kapudban két szegény ember. Egy fehér férfi és egy fekete nő. Nem tudtam nekik segíteni, és mire visszajöttem, már nem voltak itt. Kérlek, add ezt oda nekik! Te segíts nekik! Lehetséges ez?- kérdeztem.
Némán nézett rám, különös tekintettel, majd megszólalt, és azt mondta:
– Igen. Természetesen. Azzal átvette kezemből, amit felé nyújtottam, és haladtunk tovább az utunkon. Szent Istvánról szót sem ejtettünk.

***

Egyszer még megvernek, de nem tudok ellenállni 🙂 ha fényképészt látok, lefényképezem 🙂

glonczi_erno020_fotografus

 ***

Londoni munkát keresek!
– kertészeti
– betegápolói
– idősgondozói
– újságírói
– rádiós szerkesztői
– antropológiai kutatói
– lovari nyelvtanári gyakorlattal.

Minden megoldás érdekel.

 Augusztus 20.

Nos, kis időbe beletellett, míg rájöttem, de most már biztos vagyok benne, hogy hála a Jóistennek, én egy fekete-negyedben lakom, annak is a kellős közepén. Épp a piac mellett.

Az első napokban csodálkoztam is a buszon, hogy lehet az, hogy már vagy húsz perce jövünk, de még egy fehér embert se láttam… Na nem mintha… csak, hogy ez még London egyáltalán, vagy…?

Londonban nagy a nyüzsgés, pörög az élet, minden nap, minden percben más és más hatások érnek, amiért nagyon hálás vagyok a sorsnak. Mindig tapasztalok, megismerek, tanulok valami újat az életről és halálról, szegénységről és gazdagságról, luxusról és nyomorról, örömről és fájdalomról. Egészen másak itt a hangok, színek és formák, de főleg az illatok és a szagok… Olykor egy-egy kapualj előtt, de még inkább egy-egy húsüzlet vagy étterem előtt elhaladva egészen alattomos és kíméletlenül agresszív támadásokat kénytelen elszenvedni a gyomorszájam tájéka.

Nem tudom, meddig maradok még itt, de távozásom előtt mindenképpen találkozni szeretnék a királynővel. Gondolom, mindannyian egyetértetek velem abban, hogy nem távozhatok Londonból enélkül.

***

Tegnapelőtt gyanútlanul sétáltam a Királynő útján (Queens Road) tán még az átlag japán turistánál is lelkesebben “kattintgatva” telefonom kameráját. Épp a belvárosból a Temzétől délre eső szálláshelyem felé bandukoltam, ahol az elmúlt éjjel két fiúval és egy lánnyal osztoztunk a szobán.

Amikor felmentem lefeküdni, megijedtem. Visszamentem a recepcióra, és diszkréten odasúgtam: bár nem vagyok benne egészen biztos, de szerintem egy nő fekszik alattam. Nyilván tévedésből vétette el a szobát.  Nos, amit az ugyanolyan diszkrét válaszból ki tudtam hámozni, az valami olyasmi volt, hogy nem, szó sincs róla, a lány nem vétette el a szobát, sőt, a recepciós maga küldte őt oda. Valamint még azt is megtudtam, hogy ez a különbség hotel és hostel között, tehát nem vagyok rossz helyen, csupán egy hostelban. Ez így már egészen megnyugtató válasznak tűnt, nem is volt érdemes tovább forszírozni a dolgot.

glonczi_erno018_borondodonMondom, bandukoltam, egyrészt mert soha sem bandukoltam még a Királynő útján, másrészt, mért ne legyek egészségesebb már magától a tudattól is, hogy a buszjegy ára – potom 12,40 font – a zsebemben marad.

Az égiek akarták így, hogy találkozzak egy igazi walesi herceggel, aki egy bőröndben lakik, igen, ráadásul a Queens Road egy nem is különösen félreeső sarkában.

A találkozás megindítóan bensőséges és közvetlen hangnemben zajlott, kerülve minden egyhangú és unalmas protokollt: érdeklődésemre elmondta, hogy azért lakik a bőröndjében, mert fáj a válla. Ezért kap közel negyven fontot, ami ugyebár, meglehetősen szűkös budget lenne bármi máshoz is.

Ezelőtt Wales-ben élt. A teljes igazsághoz hozzátartozik azért annyi, hogy London szociális érzékenységét illetően volt néhány keresetlen szava. Mintegy teljes egyetértésemről biztosítva őt, megpróbáltam érzékletesen ecsetelni neki, hogy én még amióta anyámból kiestem, ilyet az életben nem láttam, hogy valaki egy bőröndben lakik. Ráadásul a Királynő útján.

Ez az élmény végérvényesen eldöntötte bennem az egyre erőteljesebb és sürgetőbb vágyat: találkoznom kell a királynővel!

Augusztus 22.

glonczi_erno019_forgatagHa láttad a pályaudvart, láttad az egész várost.

Mindig szerettem a vasútállomásokat. Nagy-nagy analógiaként merültem el a szemlélésükben, bárhol is jártam: emberek tűnnek fel a semmiből, csoportok, nemzetek, népek és nyelvek, ki tudja, honnan, jelen vannak, lázasan sietnek, nézelődnek, kérnek és várnak, hosszú, tömött sorokba állnak, aztán ülnek, majd újra állnak, elmennek és kimennek, beszállnak és átszállnak… majd ahogy feltűntek, ugyanúgy tűnnek el. Ki nagy zajjal, robajjal, ki csendesen, szótlan, tömegben forogva, magányos-árván, időre lesve, ki mohón, sandán, mogorván kimérten, biccentve némán…

…s én csak állok e roppant forgatag árján, s elnézem némán e vonulás sodrát, nem vágyva nem várva, nem sodortatva, mozdulatlan tengely, létforgatagban.

***

Valami komoly baj lehet velem. Az emberek minden komolyabb ok nélkül kiborulnak a környezetemben:

1. A minap hazamentem kedvenc kis hostelembe, és már meg se lepett, hogy egy nő fekszik mellettem. Fiúkat már egyenesen kirugdosnék a szobából… Inkább az lepett meg, hogy svéd.
Röviden megfejtettük Ingmar Bergman és Liv Ullmann eddig homályban leledző titkait. Mindketten nagyon vidámak voltunk és már-már harsányak. Aztán lementem még a hallba, hogy Tiesto kissé megfakult dallamait hallgatva feltöltsek a facebookra néhány képet.
Előtte még megjegyeztem neki: én vagyok Bergman, ő pedig Ullmann, de elképzelhető, hogy nyelvi bizonytalanságom miatt mindezt fordítva mondtam.
Mindenesetre, mire visszamentem, hűlt helye volt… Rejtély!

2. Az utcán láttam egy ház ablakában, hogy single szoba kiadó, ár: 35 font. Bementem. Egy fehér férfi épp az ablakban állt, és egy függönyt próbált feltenni. Egy indiai nő segédkezett neki. Mondtam, hogy tetszik a környék, jó a ház, kiveszem a szobát. Tüstént le akart szállni, a függönyt ledobta egy asztalra, egyenesen egy táncoló Shiva szoborra. Azért én a biztonság kedvéért rákérdeztem: 35 font? Per week, really? Az ember feje erre úgy beremegett, hogy azt hittem, kiesik az ablakon. A nő rémülten súgta: per day.
Úgy tűnt, elég, ha leokézom a tényeket, és még mielőtt komolyabb baja esik, angolosan – köszönés nélkül – távozom.

Kapcsolódó cikkek:

[Glonczi Ernő] Egy cigány ember Londonban #1

[Glonczi Ernő] Egy cigány ember Londonban #2

 

Comments are closed.

Videó