W3vina.COM Free Wordpress Themes Joomla Templates Best Wordpress Themes Premium Wordpress Themes Top Best Wordpress Themes 2012

Categorized | Dzsukel

Éjjel fölkiabálok álmomban – 56 emlékezete

1938. május 5-én születtem. Édesapám cseh származású, anyám román cigány volt. A rendszerváltásig mindenki előtt titok volt, egyedül a fiamnak a keresztanyja tudta, meg a férjem, hogy én börtönben voltam. Akkor tudták csak meg, amikor 1989-ben megkaptam a katonai bíróságtól a papírt, hogy rehabilitáltak.

hrozova_erzsebet_cov

Hrozova Erzsébet történetének rövidített, szerkesztett változata. Az eredeti szöveg a Pesti utca – 1956 Válogatás fegyveres felkelők visszaemlékezéseiből című, az 1956-os Intézet és a Századvég kiadó által 1994-ben kiadott kötetben található.

1938. május 5-én születtem. Az édesapám cseh származású, anyám román cigány volt. Apámnak volt négy árvája, ugyanis az első felesége meghalt. A második házasságából még hárman születtünk, úgyhogy összesen heten voltunk testvérek.

Apám már túl volt a katonakoron, amikor kitört a háború, de öt nyelvet beszélt, hát behívták tolmácsnak. A nővéreim hadiüzemben dolgoztak, hetente egyszer jöhettek haza. Anyám még az ágyhuzatokat is eladta, hogy enni tudjon adni.

Megvárta amíg hazajöttek a férfiak az orosz fogságból, kikezelte apám övsömörét, majd utána elvitte a szíve. Apukám ottmaradt három árvával. Három műszakban dolgozott mint kazángépész, de azonkívül még mindenféle munkát elvállalt. Budán, ahol laktunk, több házban is fűtött, hogy valahogy meg tudjunk élni, iskoláztatni, ruházni tudjon bennünket.

Amikor az általánosba jártam, kezdték szervezni az úttörőket. Az első nyolc magyar úttörő között voltam, akiket Rákosi Mátyás vörös nyakkendővel felavatott.

Amikor elvégeztem a nyolc osztályt, elmentem a csepeli Egyedi Gépgyárba dolgozni. Vezettem a háztartást, segítettem a kicsik nevelésében, mert az apám nehezen bírta magát, nehezen mozgott az érszűkületes lábaival. Napközben vasforgácsot söprögettem a marósok meg az esztergályosok után, délutánonként pedig ápolónőképzőbe jártam a Vas utcába.

Két év ápolónőképző után a Csepel Művek munkáskórházába kerültem kisegítő ápolónőnek. Közben tovább jártam a képzőbe. 1954-ben levezényeltek Kaposvárra a kórházba. Ott ismerkedtem meg az első férjemmel, Székely Bélával, aki Taszáron a szovjet-magyar katonai repülőtéren volt berepülőpilóta. Gazdag debreceni parasztcsaládból származott, tizennégy évvel volt idősebb nálam. 1954-ben, 16 éves koromban szülői engedéllyel mentem férjhez. Az apósom meg az anyósom lenéztek, mert én szegény lány voltam. Én azonban soha nem tagadtam meg a szüleimet. Tisztességesen végigdolgozták az életüket.

Nagyon szerettük egymást a férjemmel, bár az az igazság, hogy nem sokat lehettünk együtt. A taszári reptér szovjet-magyar közös katonai objektum volt, és nagyon szigorúak voltak a rendszabályok. A férjem rendfokozata repülő hadnagy volt. Amikor Maléter Pál honvédelmi miniszter kiadta a parancsot, hogy álljanak át a katonák a felkelők oldalára, akkorra ő már átállt. Akkor én Budapesten dolgoztam a Baross utcai nőgyógyászati klinikán, már mint diplomás ápolónő.

Amikor a férjem értem jött, szóltam a főnővérnek, hogy megérkezett a férjem Taszárról, és szeretnék szabadságra menni. Valahonnan Újvári Józsi megtudta, hogy a férjem Pesten van, és üzent neki. Józsi a férjem bajtársa volt, együtt voltak sorkatonák.

Hrozova_Erzsebet_56-os_int_00008984Józsi akkor már átvette a VIII. kerületben a Víg utcai rendőrség parancsnokságát, ahol törzsőrmester volt. Hívta a férjemet, hogy jöjjön, mert szüksége lenne a segítségére meg a katonai szaktudására, mivel a VIII. kerületben kevés a szakképzett ember. Minden kézre szükség volt. Én meg, mivel a kórházban dolgoztam, tudtam gépkocsit szerezni. Ezzel szállítottuk aztán az élelmiszert. Még az iskolában kaptam lövészeti kiképzést, és értettem a fegyverekhez is. Úgy éreztem, ott a helyem. így kerültünk bele az egészbe a férjemmel együtt.

A csoportunknak a Víg utcai kapitányságon volt a székhelye. Felvettük a kapcsolatot a Corvin közzel és a Práter utcaiakkal is, végig segítettük egymást. Józsi fegyelmet tartott, a mi csoportunkban szervezettség volt. Mindig ő mondta meg, ki mit csinál, te ide mész, te oda, te itt maradsz segíteni. Józsi maga is katona volt, és az nem úgy volt, hogy na, most én erre vagy arra megyek. A Práter utcában szintén katonai szervezettség volt, a Corvin közben is, akármit mondanak is a Corvin köziekről.

Október 28-ára már elég komoly volt a helyzet. Az üzleteket zárva tartották, az emberek éheztek. Ekkor az emberek eljöttek Újvári Józsihoz, hogy tarthatatlan, hogy ott rohad az élelmiszer, és a közértes nem hajlandó kinyitni. A szó szoros értelmében ott rohadt el a felvágott, penészedett, száradt a kenyér, büdösödött a tejföl, meg savanyodott a tej. A vásárcsarnok már akkorra teljesen üres volt, se zöldség, se hús, semmi. A közértesek pénzért sem adtak ennivalót, ott álltak az emberek hosszú sorokban a Víg utca meg a Bérkocsis utca sarkán, öregek, gyerekek egyaránt. Álltak, vártak és éheztek. A VIII. és a IX. kerületben egyáltalán nem lehetett élelemhez jutni.

Újvári Józsi szólt a férjemnek, hogy ki kell nyittatni az üzleteket, meg kocsikat szerezni, hogy máshova is szállíthassunk, vinni kell az ennivalót. Mivel én a kórházban dolgoztam, tudtam szerezni egy autót bentről.

Két üzletet nyittattunk ki. Telepakoltuk az autót, és vittük szét a kerületbe, amit tudtunk. Az egyik közértvezető kommunista volt, és nagyon véresszájú, utálta az egész környék. Azt mondta, nem nyit ki, mert ő erre nem kapott parancsot az államtól. Ellenünk volt, és nem tetszett neki, hogy a lakosság velünk szimpatizál. Jó, én tiszteletben tartom azt, ha valakinek elvei vannak, de akkor, amikor emberek százai éheznek, akkor nem lehetnek elvek. Az az áru nem az ő tulajdona volt, hanem azoké, akik megdolgoztak érte. Ekkor ráfogtam a géppisztolyomat, erre a hájfejű közértvezetőre, és azt mondtam neki, ha nem nyitja ki a boltot és nem ad ennivalót az embereknek, akkor lelövöm. Igen, kényszerítettem, hogy nyisson ki és adjon az embereknek lisztet, cukrot, ami kell. Nem latolgattam akkor, hogy nekem most mit kell csinálnom. Én mindig beteg emberekkel dolgoztam, és láttam, hogy az emberek hogy szenvednek. Egy percig sem gondolkoztam akkor. Vállalom, és a bíróság előtt is vállaltam. A bíróság szerint mi kifosztottuk az üzletet.

A tárgyaláson tőlem a bíró megkérdezte, hogy „igaz ez?”. Mondom, igaz. Ráfogtam a géppisztolyt és azt mondtam, hogy „apuskám, ha nem nyitod ki a közértet és nem adsz a népnek ennivalót, lelőlek”.

Én nem mondom, hogy mindenki becsületes volt akkoriban és nem történtek visszaélések, mert biztos, hogy történtek. Én azonban senkinek a gyűrűjét le nem vettem, senkinek a fogát ki nem vertem és senkit meg nem öltem. Nekem a közértek kinyittatásából semmi hasznom nem volt. Még a beteg, nyomorék apámnak sem tudtam tíz deka vajat vinni. Én csak arra vállalkoztam, hogy a VIII. kerületben, a Práter utca, a Víg utca, a Bérkocsis utca, a Rákóczi téri csarnok környékét, ahol Újvári Józsi volt a parancsnok, ellátjuk élelmiszerrel. Én abban játszottam a főszerepet, hogy a kórháztól kapott autóval széthordtuk a lakosságnak az élelmet. Közben rólunk a VIII. kerületi emeletes házak ablakaiból felvételeket készítettek.

Ötvenhat égisze alatt azonban, akinek olyan hajlama volt, és rabolni meg lopni akart, az nyugodtan megtehette. És ezért vagyunk mi megbélyegezve, mert a mi nevünk alatt és a mi égiszünk alatt egyszerűen úgy loptak és raboltak, akik akartak, ahogy csak tudtak. Nekünk meg mi jutott? Az utána való, a halál meg az életfogytiglani börtön. Semmi több, nekünk nem jutott semmi több. És akik annak idején a mi nevünkben loptak és raboltak, azok ma is vígan élnek és eddig is vígan éltek, és mi meg szenvedtünk, és még a mai napig is szenvedünk.

A bázisunkra, a rendőrkapitányságra is vittünk élelmet, de csak nyersanyagot, babot, zsírt, lisztet, mert ott volt konyha, ahol tudtunk főzni a felkelőknek.

A forradalom egy ördögi kavalkád volt. Egyszerűen nem lehetett fölismerni, hogy ki kinek a barátja, és ki kinek az ellensége. Hol innen lőttek, hol onnan.

Ha ez egy közelharc lett volna, szemtől szembe! De soha nem tudhatta az ember, ki honnan és miért lő. Az egyik az emeletről lőtt, a másik a földszintről, a harmadik az utcasarokról, ahol nem lehetett mást látni, csak a puskacsövet. Ezt sokan eltorzítják és megszépítik, pedig ez így volt a maga piszkos valóságában, hogy ember lőtt emberre, és azt se tudta, hogy az most ellenség vagy barát, egyszerűen csak lőtt… A férjemen végig katonaruha volt, de a civil ruhások közül soha nem lehetett tudni, hogy az, aki az ablakból lőtt, az most ávós, vagy rendőr, vagy felkelő. Tudtuk, itt fegyver áll fegyverrel szemben, ránk is lőnek, mi is lövünk, meg is lehet halni.

Mi abban reménykedtünk, hogy ki tudjuk söpörni Rákosiékat, az egész rendszert, az oroszokat. Azok a feszített normák, amik akkor voltak! Az emberek beleőrültek és belerokkantak abba, hogy sztahanovisták legyenek, mert akkor virult a Sztahanov mozgalom, dolgozni, csak dolgozni, és még többet dolgozni! Fizikailag, lelkileg és idegileg tönkrementek abba, hogy a családjuk megélhetését biztosítani tudják. Most se valami rózsás a helyzet, de akkor elviselhetetlen volt.

A kommunizmus azt mondta, hogy a tőkések zsákmányolták ki az embereket. Hát akkor mi a kizsákmányolás, ha nem az, amit ők csináltak, hogy a szerencsétlen parasztcsaládnak az egy szem kis disznaját, amit nevelgetett, meg azt a kis árpát, meg azt a kis rozst, azt mind elvették. És mi meg Budapesten nagyon kemény pénzért vettük meg. A másik pedig, hogy a nyugatnémetek annak idején kártérítést akartak a zsidóknak fizetni, illetve fizettek is, csakhogy a drágalátos kormány azt mondta, hogy 110 darab Mercedes autót kérnek, nem azt, hogy azoknak a zsidóknak, akik végigjárták Dachaut meg a többi tábort, hogy azoknak adtak volna. Semmit nem adtak, hanem a kormány szépen fölszedte a pénzt. A drágalátos Hruscsovék is, meg ezek, meg azok, meg amazok mindig kihasználtak bennünket. Nagyon meg lettünk mentve, mondhatom!

November 4-e után […] kiadtak egy hamis, hazug nyilatkozatot, hogy aki visszatér a csapattestéhez, az teljes mentességet élvez, amnesztiát kap. Aki volt olyan hülye, és visszament jelentkezni a laktanyájába, azt abban a pillanatban letartóztatták és vitték a katonai börtönbe. Akiket az oroszok kaptak el, azokat azonnal statáriális bíróság elé állították, és kivégezték őket. Én ezért nem engedtem a férjemet visszamenni, azt mondtam neki, amíg tudlak, bújtatlak.

Tudtam, ha letartóztatják, nem ússza meg élve. Én meg katonafeleségként szintén halálra lettem ítélve első fokon. Ha nem vagyok katonafeleség, akkor megúszhattam volna életfogytiglannal első fokon.

Az ő külön kérése volt, hogy engem válasszanak el tőle. Ezért vagyok lánynéven elítélve, és nem mint Székely Béláné. Azt mondta, hogy őt mint katonaszökevényt mindenféleképpen kivégzik, de én nem gyilkoltam, nekem csak gyilkossági kísérletem volt, és miért haljak én meg ilyen fiatalon azért, mert nem mondok le a nevéről. Ragaszkodott hozzá, hogy elváljunk.

[Egy] őrjárat éjnek évadján igazoltatni akart, de mivel én az összes okmányomat, személyimet, diplomámat eldobtam, nem tudtam igazolni magam. Egyébként mindegy volt, mert ott volt náluk a fényképem. Így buktam le 1957 júniusában Budáról hazafelé menet a Körúton.

A Fő utcába vittek. Több mint egy évig ugyanabba az egy szál ruhába, ugyanabba az alsóneműbe öltöztem. Ki kellett mosni, ha nem akartam megbüdösödni, ott szárítottam magam alatt, mert két pokrócot kaptunk. Az egyik pokróc alá raktam a ruhámat, a másikon feküdtem. Közben összeszedték a fiúkat is.

Azok a rendőrök, akik nekünk segítettek főzni, meg élelmet adtak 1956-ban a Víg utcában, azok tartóztatták le őket.

Sokáig tartott a nyomozás, mert mindenfélét rám akartak kenni. A Divatcsarnok kirablását, meg egy bank kifosztását. Többszörös rablással akartak vádolni a közértek miatt is.

Hrozova Erzsébet az Újvári József és társai per VI. rendű vádlottja volt. Első fokon 1958. február 28.-március 6. között a Budapesti Katonai Bíróság, másodfokon a MNLB Katonai Kollégiumának különtanácsa 1958. június 25-én tárgyalta ügyüket. Férjét, Újvári Józsefet (szül. Bp. 1927. február 26.) és barátjukat, Kósa Ferencet (szül. Bp. 1938. június 11.) halálra ítélték és kivégezték. További ítéletek: Dvorcsák László 5 év, Lipták János 5 év, Hrozova Erzsébet életfogytiglan, Meggyesi János 3 év, Jakab János 1 év és Kulcsár Kristóf 6 hónap börtön.

A legfelháborítóbb az volt, hogy azt is rám akarták verni, hogy kint a Köztársaság téren én is akasztottam az ávósokat. Mindent kitaláltak, ami még súlyosbíthatta volna a „bűncselekményemet”. Feltett szándékuk volt, hogy engem felakasztatnak. Borzalmasan idegkimerítő volt állandóan a hazugságok ellen hadakozni. Az az örökös szorongás, hogy jaj istenem, be tudom-e bizonyítani, hogy azt, amit rám akarnak verni, nem én csináltam, az nagyon megviselt.

Mielőtt a tárgyalás megkezdődött, levittek bennünket a katonai ügyészhez, ahol átolvashattuk a vádiratot. Rólam az volt benne, hogy katonaszökevényt bújtattam, ez volt a legsúlyosabb vád, de persze ő [a férj] nem volt szökevény, mert a Maléter parancsára jött el. Aztán háromrendbeli gyilkossági kísérlet, meg a fennálló politikai rend ellen való fegyveres szervezkedés.

Fölvonultatták a terhelő tanúkat, ez megint nagyon idegesítő volt, mert voltak olyanok, akik még a tárgyaláson is hazudtak. Nekem az volt furcsa, hogy a tanúk szemében félelem volt. Szerintem jobban féltek, mint mi.

Az ügyész halálbüntetést kért az első négy vádlottra. Fölsorolta a neveinket, és úgy verte az asztalt, hogy belevörösödött a feje. Ő volt az egyetlen, aki a tárgyaláson sértő szavakat használt. Nemcsak a bűncselekményeinket sorolta föl, már amit ők annak tartottak, hanem azt mondta, követelem a fizikai életből való, mert nem azt mondta, hogy kötél általi halál, hanem hogy a fizikai életből való kivonásukat, mert ezek a társadalom szemetjei, és veszélyeztetik a becsületes magyar nép életét.

Mindennap ötkor keltünk, két műszakban varrtunk, de volt, hogy túlóráztunk, tizenkét órán át is hajtottuk a gépet, igaz, fizettek érte, ha filléreket is. Mi politikaiak 130 százalékokat teljesítettünk, mert ha a börtönben valakire számítani lehetett, azok mi voltunk. Elvállaltam a túlórát is, mert ez akkor azt jelentette, hogy több pénzt tudok kiküldeni a nyomorék apámnak, vagy egy levéllel többet írhatok neki vagy a testvéreimnek.

Körülbelül egy hónapja hajtottam már a villanyvarrógépet, amikor a megerőltetéstől bevérzett a vesém. Még a Fő utcában jól rám vágtak a gumibottal, az lehetett az oka. Felvittek a betegszobára, a doktornő azonnal hívta a mentőket és elvittek Tökölre, a rabkórházba, ahol három hónapig feküdtem. Ez idő alatt volt meg a másodfokú tárgyalás, de az orvos nem engedett el. Adott igazolást, hogy olyan fizikai állapotban vagyok, hogy egyszerűen nem tud elengedni. A másodfokú bíróság életfogytiglanra változtatta az ítéletemet.

1970. március 25-én szabadultunk. A ruháinkat, amik ott álltak tizennégy évig vagy tizenhárom és fél évig a naftalinban, nem tudtuk fölvenni. A parancsnoknő vetetett nekünk ruhát meg cipőt, meg egy bőröndöt, megvették a vonatjegyünket is. Azt mondták, el leszünk különítve másnap reggelig, nem érintkezhetünk senkivel sem a felügyelőkön kívül. Minket jóformán úgy loptak ki a börtönből másnap reggel. Ha jól emlékszem, a Délibe jött be a vonatunk.

Egy héttel a szabadulásom után elhelyezkedtem a Korányi Kórházban. Az öngyilkososztályra vettek fel segédápolónőnek, mert ugye, nem voltak meg a papírjaim. Két hónapig dolgoztam csupán, amikor a jobb lábamban súlyos ideggyulladás támadt, és kiderült, hogy csontritkulásom is van. Nyolc hétig betegállományban voltam, utána azt mondták az orvosok, hogy én állómunkát többé nem végezhetek.

Akkor helyezkedtem el a Vörös Október Ruhagyárban, mert bent a börtönben tizenhárom és fél éven keresztül nyomtuk a pedált, mint az őrültek. Nagyobb normát kellett teljesíteni, mint amit a szabad iparban, ezt azután tapasztaltam, amikor már ott dolgoztam. Fillérekért dolgoztunk, mint a jól beidomított állatok. Aztán a ruhagyárban is levarrtam húsz évet. Szakképesítésem volt, amit a börtönben szereztem. Sajnos, mire kijöttem, az édesapám már nem élt, 1968-ban meghalt.

A rendszerváltásig mindenki előtt titok volt, egyedül a fiamnak a keresztanyja tudta, meg a férjem, a saját gyerekeim sem tudták, hogy én börtönben voltam. Akkor tudták csak meg, amikor 1989-ben megkaptam a katonai bíróságtól a papírt, hogy rehabilitáltak. Akkor azt kérdezi a kislányom, akinek most kisbabája van, anyu, mire föl rehabilitálnak téged? Akkor mondtam el a gyerekeknek. Egyedül a férjem, Stanczel László tudta, a gyerekeim édesapja, mert úgy voltam vele, hogy egy életet mégsem lehet leélni hazugságban. Elmondtam neki, hogy én is özvegy vagyok, mint ő, mert az első férjemet kivégezték, és a hátam mögött van tizennégy év börtön. Tudomásul vette, és erről szó se esett soha. A házban se tudta senki.

1988-ban a férjem meghalt rákban. A gyárban meg kaptam egy új főnöknőt, aki takarítónőből tornázta fel magát a pártiskolával, és ekkor kezdődött el az én kálváriám. Ottmaradtam munka nélkül a három kiskorú gyerekkel. A nyomorék lábammal elhelyezkedtem Újpalotán a szociális foglalkoztatóban. Annyi fizetésem volt ott, amennyit dolgoztam, 1800 és 5000 forint között ingadozott. Már ameddig mozogni tudtam. Most havonta összesen 15 615 forintot kapok, ebben benne van már a két kisebb árvatartása is. A nagylányom meg gyesen van, a férjét pedig pillanatokon belül elviszik katonának. Most ebből a pénzből tartsak el egy családot!? A volt börtöntársam meg bajtársnőm, Wittner Marika bement helyettem a Kárpótlási Hivatalba, mindent elintézett, de választ még nem kaptam.

Sokszor visszajön álmaimban a börtön. A Marikával, ahogy beszélünk, mondom, te Marcsi, az utóbbi időben annyit álmodok azzal a rohadt börtönnel, hogy a húsz év alatt nem álmodtam annyit, mint mostanában. Sokszor reggel a gyerekek azt kérdik, anyu, már megint a börtönben voltál? Mert éjjel fölkiabálok álmomban. Nem mindegy ám ez! Ez volt, ezt tettük, ezért vállalni kellett nekünk a felelősséget, de úgy látszik, hogy a múlt kísért. Mert egy ember életéből nem lehet kitörölni a múltat. Kíséri az embert halála napjáig. A múltunk, igen, amit most mindenki kihasznál. Zászlónak használnak bennünket, és a hátunkon akarnak továbblépni.

Szép ígéretek vannak, szép ígéretek, csak teljesítések, azok nincsenek. Beleőszültünk, belerokkantunk, ráment a fiatalságunk. Én 34 éves voltam, amikor végre szülhettem. De hál’ istennek, hogy itt vannak ezek a gyerekek. Most mindenki, de mindenki kap, csak pont mi nem. A fiam járt a plakátokat ragasztani, hogy így ’56, meg úgy ’56, meg ’89! Hol vagyunk mi, ötvenhatosok? Itt mindenki kap, itt mindenki részes mindenben, de pont, akinek a vállán kapaszkodtak a hatalomba, az nincs sehol.

Beadtam a semmisségi kérelmem, mindenem megvan, beadtam a „KáIpótlásihoz” is, és várok, várok. És a nyugdíjazásomra is várok, hogy én a saját jogomon megkapjam a nyugdíjamat, mivel most töltöttem be a múlt hónapban az ötvenharmadik évemet. Most megint annyi erő kéne, hogy fölmásszak a buszra, vagy legyen annyi pénzem, hogy beüljek egy taxiba, hogy a Váci útra bemenjek, mert a társadalombiztosítás nem hajlandó válaszolni az írásbeli kérésemre. A rendszerváltás nekem eddig csak várakozást hozott. Igaz, most csak egy lakótelepi lakásba vagyok bezárva. Bezárt a betegség, de az is van olyan kegyetlen, mint a pribékek.

1991

Hrozova Erzsébet életének hetvenötödik évében, 2013 szeptemberében hunyt el.

kapcsolódó:

Véletlen elemei a harcnak? – Cigányok az 1956-os forradalomban

 

Comments are closed.

Videó