W3vina.COM Free Wordpress Themes Joomla Templates Best Wordpress Themes Premium Wordpress Themes Top Best Wordpress Themes 2012

Categorized | Dzsukel

[Csendes József] A lelkész és a kóbor lélek

A miniszter össze volt zavarodva. Vagyis inkább, sokkal inkább az történt, hogy szétesett. Előjött belőle valami, amit, vagy akit politikusként mindig igyekezett elnyomni magában. Egyszer csak előjött, és keményen számon kérte őt.

SAMSUNG DIGITAL CAMERA

– Figyelj, mi ez a dolog, amit cselekedni akarsz holnap? Hát ezért tanultál, ezért dolgoztál annyit? Feláldozod a becsületed pénzért, és pozícióért? Ér ennyit ez az egész?
– Igen ér! – válaszolt neki a miniszter. – Ér ennyit, mert megérdemlem! Épp azért, mert annyit dolgoztam, és annyit tanultam… Én megérdemlem!
– Hogy lehetsz ilyen önző? Mi az, hogy te megérdemled, de ők nem?
– Már miért lennék önző? Mindenkinek nem lehet jó…
– És ez ok arra, amit tenni akarsz?
– Kit érdekel? – vágott vissza a miniszter – Csak a baj van ezekkel a szegényekkel! Nem csinálnak ezek semmit! Nem tesznek ezek semmit! Megérdemlik a sorsukat! Az ő hibájuk, hogy idáig jutottak…
– Nem méltó ez a beszéd hozzád! Neked igazán illenék keresztény emberként viselkedni, hiszen te az Isten szolgája vagy, és pontosan tudod, mit mond az Írás az ítélkezésről! Emlékezz! Hol olvastad, hogy Krisztus elítéli a szegényeket? Vagy hogy bárkit nyomorba döntött? Hol olvastad, hogy különbséget tett a rómaiak, a zsidók, az arabok, vagy bárki emberfia között? Mit gondolsz, te méltó vagy arra, hogy megítélj másokat? Te tudod, miért lett az ő életük olyan amilyen? Jártál az ő cipőjükben?
– Nem érdekel ez a süket duma – fogta be a miniszter a fülét – Nem hagyom magom magam hülyére venni ezzel a dumával…

És így ment ez egész éjszaka, miközben a miniszter álmatlanul hánykolódott az ágyában, hol felült, hol lefeküdt, hol meg járkált a szobában, és vitatkozott láthatatlan vitapartnerével. Egy ideig mindenféle szörnyű sértéseket vágtak egymás fejéhez, miközben a miniszter makacsul kitartott az álláspontja mellett, és szinte hallatszott, ahogy súlyos vasrácsok zuhannak szívének bejárata elé, nehogy egy szikra jóindulat is bejusson oda. Kisvártatva elnyomta az álom.

A miniszter egyszer csak egy tágas téren találta magát. A tér közepén egy nagy szék és egy asztal volt, az asztalon egy könyv. A hatalmas szék üresen állt, mert bár sokan voltak a téren, mégsem ült le rá senki. A miniszter közelebb ment. Úgy érezte, neki ezt jobban meg kell néznie, meg szívesen le is ült volna. Ahogy közelebb ért, látta, hogy a könyv pecsétekkel van lezárva. Megszámolta. Hét pecséttel volt lezárva.  Aztán a székre nézett. Hirtelen, maga sem tudta miért, már nem érezte úgy, hogy le kellene ülnie. Majd jött valaki, és olyan hangosan kezdett beszélni, hogy mindenki tökéletesen hallotta, hogy mit mond, függetlenül attól, hogy milyen messze volt tőle.

– Ki volna méltó arra, hogy felnyissa a könyvet, és felbontsa annak pecsétjeit? – kérdezte az ismeretlen. Nem kapott választ. Senki sem szólt, sőt még csak a könyvre sem mert nézni senki. Senki sem érezte úgy, hogy méltó volna erre a feladatra. A miniszter fejében – veleszületett beképzeltsége okán – egy pillanatra ugyan megfordult a gondolat, hogy majd ő, de aztán látva, hogy senki nem mozdul, inkább nyugton maradt ő is. Kivárt, hogy mi fog történni. Közben azon törte a fejét, mi lehet a könyvben? Mi lehet olyan fontos, hogy bár közszemlére teszik, és látszólag nem őrzik, mégsem nyúl hozzá senki, ennek ellenére viszont mégis tökéletesen le van zárva. Nagyon zavarta az is, hogy az ismeretlen nem azt kérdezte, hogy ki elég tanult, ki elég művelt, ki elég bátor, ki elég gazdag, vagy éppen ki elég nagyszájú ahhoz, hogy kinyissa a könyvet.

Egyre inkább bosszantotta a könyv, amit megnézhetett ugyan kívülről, de esélye sem volt beleolvasni a titkaiba. Hogy fogja ezt elmondani otthon a feleségének, vagy a barátainak, netán a kormányülésen a többi miniszternek? Mit mondjon nekik? Mondja azt, hogy figyeljetek, láttam valami eszméletlen dolgot, de mégsem mondhatom el, mert azt hinnétek, hogy becsavarodtam? Nagyon szeretett volna belelátni, iszonyúan szerette volna kinyitni, de valahogy mégis pontosan tudta, hogy ehhez neki nincs joga. Ő nem méltó rá. Keresztelő János szavai jártak az eszében: “Nem vagyok méltó, hogy megoldjam a saruja szíját”. Alig várta, hogy jöjjön már végre valaki, aki méltó arra, hogy kinyissa a könyvet. Egyre türelmetlenebb lett, majd még türelmetlenebb. Amikor már nagyon türelmetlen volt, végre mellé lépett valaki, és elmondta, hogy ne aggódjon, mert már van, aki méltó a könyv kinyitására.

A minisztert sokkolta ez a hír. Nem azért, mert irigy volt, hogy nem ő az, hanem mert tudta: vége annak, amiben eddig hitt. Eddig mondhatta, hogy egyedül állok, és nincs szükségem senkire. Szabad akaratom van, magam döntök. Azonban ennek ezen a tágas helyen egyszerre csak vége szakadt…

Eddig jutott az álomban a miniszter, amikor hirtelen felébredt, és érezte, hogy csuromvíz a párnája, mintha csak ráöntöttek volna egy veder hideg vizet. Ahogy kinyitotta a szemét, hirtelen elszállt a nyomasztó álom, de nyomában ott maradt a nyomasztó valóság. A miniszter ült az ágya szélén, és próbált visszaemlékezni az álomra. Nem ment. Eltűnt, mintha sosem lett volna, csak egy elhervadt sárga rózsa képe villant be unos-untalan. Nem tudta ezt mire vélni, így hát elment tusolni és borotválkozni. Ahogy állt a tükör előtt, kezében a borotvával, érezte, hogy valami nem stimmel. A szagok és a színek, és az ízek is valahogyan tompábbak voltak, mint korábban. Maga sem tudta miért, de az volt az érzése, hogy egy idegen néz rá vissza a tükörből. Rémisztő volt. Megtapogatta magát. Megszámolta a bordáit, a fogait, és meggyőződött róla, hogy minden egyes porcikája a helyén van, de valahogy mégis úgy érezte, hogy valami hiányzik belőle. A furcsa álomnak tulajdonította ezt az üres, tompa érzést. Nem is bánta, hogy most olyan tompák az érzékei, gondolta, jól jön az most a kormányülésen. A kormányülésre tartva, a kocsi hátsó ülésén végig azon gondolkodott, hogy vajon mi lehet az, ami hiányzik belőle. Valahogyan kínzóan üresnek, hidegnek, sőt időnként még rútnak, és meztelennek is érezte magát.

De jól is van ez így – gondolta magában -, tűnjön a francba minden érzelem, ami tompíthatja a politikai éleslátásomat. A kormányülésen aztán aláírta a szegény emberek szociális juttatásairól szóló új törvényt, majd beszámolt a várható hatásokról a miniszterelnöknek. Semmi különöset nem érzett. Sőt, tulajdonképpen semmit sem érzett. Sokat viccelődtek – miközben ő csak illendőségből nevetett, mert igazából nem találta viccesnek egyik poént sem, bár a társaság harsányan nevetett rajtuk. Délben a pincér szerint egy nagyon finom ebédet fogyasztottak el, majd vörösbort ittak. Ő azonban nem érezte sem az étel, sem a bor ízét.

A kínzó üresség délutánra felerősödött. Léptek kopogását hallotta az előszoba felől. Furcsának találta, hiszen a felesége még nem ért haza, egyedül volt a házban. Kinézett, ki lehet az, de már csak azt látta, hogy valaki szabadidőruhában, egy kis hátitáskával a hátán éppen kilép a kapun. Besurranó tolvajnak vélte, és üldözőbe vette. Nagy nehezen elkapta, és leteperte az utca hideg kövezetére. Döbbenete határtalan volt. Ő maga volt az, akit üldözött!

Ijedelmében csaknem szívinfarktust kapott. Nem értette, miként volt ez lehetséges. A szabadidőruhás ember előbb megnyugtatta, majd lassan, hogy megértse, elmagyarázta neki, hogy ők ketten tulajdonképpen egészen tegnapig összetartoztak. Ő volt a felelős a miniszter életében a szép, és jó dolgokért. A miniszter azonban megkeserítette az életét a sok kis apró gonoszsággal, amiket a karrierje érdekében cselekedett. Akkor telt be nála a pohár, amikor a miniszter elhatározta, hogy alá fogja írni azt a törvényt. Úgy érezte, nem bírja tovább, és úgy döntött, hogy elhagyja őt örökre, hiszen a miniszternek már nincs szüksége rá. Ezért éjszaka kiköltözött a miniszter testéből, összecsomagolt, csak éppen nem bírt rögtön elindulni, mert hát 53 év a miniszterrel, az bizony csak 53 év!

A miniszter próbálta marasztalni, de ő hajthatatlan volt. Megittak egy korsó sört a pályaudvaron, aztán felszállt a vonatra. A miniszter csak nézett utána szomorú, párás szemekkel. Azzal próbálta vigasztalni magát, lehet, hogy így jobb is, bár szorongatta az érzés, hogy többé semmi sem lesz ugyanolyan, mint azelőtt. Az üresség egyre kínzóbban jelentkezett a belsejében, és ahogy teltek a napok, hetek, hónapok egyre jobban hiányzott az a valaki, aki azon a szomorú napon felszállt a vonatra. Legszívesebben hirdetést adott volna fel, hogy megtalálja, de tudta, hogy soha többé nem látják egymást.

Csendes József

 

Comments are closed.

Videó