W3vina.COM Free Wordpress Themes Joomla Templates Best Wordpress Themes Premium Wordpress Themes Top Best Wordpress Themes 2012

Categorized | Dzsanel, Dzsukel

Balázs János

Nem vagyok naiv festő, csak homorú tükröt kaptam örökül…

én limlomból
raktam össze
magamnak világot

bj_cov

Balázs János: Szétlátásaim a világba

Rögöt eszek,
követ emésztek,
növesztem csíráját
dohos penésznek,
és ha hordóm lenne,
bőséges méretű,
erjedne benne
savanyú kék nedű,
vagy ölő méreg,
titkosan vészes,
nőne belőle az,
amit festek, vések,
mert ám én nem csak
ecsetet kezelek;
acél vésővel vágom
a vihart, a szelet,
mindazt, mi felém tör
és közelemben van:
így leszek boldog
én, a boldogtalan.

balazs_janos_bika_1972_korul

A bika

Születtem 1905. november 27-én Alsókubinban. Abban az időben Alsókubinban éltek szüleim. Ez a szlovák városka Salgótarjántól elég távol esik. Nem sok évet éltem le itt, mert az apám hirtelen, harmincnyolc éves korában elhunyt, és így az anyám velem és még három testvéremmel visszaköltözött szülővárosába, Salgótarjánba. Mi négyen testvérek, mint árvák, itt részesültünk némi támogatásban, pártfogásban, mert családunk összes rokonai itt éltek. Nagy keserűségemre beírattak iskolába. Súlyos tehernek éreztem én az iskolába járást. Nehezen két osztályt kijártam, amikor kitört az első világháború.

***

Én félénk jellemű, minden gyerekes virtuskodástól visszahúzódó, jelentéktelen gyerek voltam. Ilyen játszópajtás nem kellett a duhajkodó s folyton birkózni akaró, hencegő és egymással kötekedő, nagy nyelvű gyerekeknek.

***

Tehát gyermekkoromban – tíz éven már felül – olyan sajátos szeszélyeim voltak, hogy amerre jártam, (mindig egyedül), a széjjeldobált újságlapokat, széttépett könyvek, füzetek maradványait, leginkább a képeslapokat mind összeszedtem, és örömmel vittem haza: úgy csináltam, hogy észre senki nem vette.

***

Ezután én már csak rajzoltam, olvastam: annyira, hogy bizonyos idő múlva magyar nemzetünk majd minden szellemóriásának, művészének, költőjének, írójának arcképe le volt másolva kisebb képekről. Szobánknak fala körbe fel volt aggatva ezen magyar emberek portréjával. Példának felsorolom a híres nagy magyar neveket. Az államférfiak közül: Széchenyi István, Kossuth Lajos, Deák Ferenc; az írók és költők közül: Jókai Mór, Mikszáth Kálmán, Gárdonyi Géza, Petőfi Sándor, Vörösmarty Mihály; no és végül a művészek következnek: Munkácsy Mihály, Benczúr Gyula, Barabás Miklós, Fadrusz János – satöbbi, satöbbi – a nagyok közül.

***

Anyám és a családbeliek nem nézték jó szemmel cselekedeteimet. Folyton a fejemhez csapdosták a különféle szidalmakat: mi lesz veled gyerek? Ez így nem mehet soká! A veled egykorú gye­rekek mindannyian mesterséget tanulnak, dolgoznak, pénzt keresnek családjuknak; te mit csinálsz?

***

Nagyon megsértődtem; keserű haragomban lezúztam a falakról a rajzokat, összetéptem őket, és belegyűrtem a tűzbe. Mikor megtörtént, kirohantam az erdőbe: késő este jöttem haza. Mesterséget nem tanultam, nem lettem szénbányász, se gyári munkás. Gyenge jellemű, túlérzékeny voltam, sehogyan se tudtam elviselni a valahová tartozó kötöttséget. Ezzel még párosult a mai napig is érthetetlennek tartott szellemi rendetlenség, túl finom szenzibilis idegjáték, erős erkölcsi tudat, amely visszatartott, vagyis gátat vetett minden nemű kilengésnek. Mai napig is áldom ezt az állapotot, amely irányította életem menetét.

***

Kedves öregjeimet is régen eltemettem: rám maradt az ősi hagyaték, a düledező hajlék, a szegényes, ütött-kopott otthon, benne a korhadó, szúrágta, széteső holmijaival. Kizártan, külön a világtól itt remetéskedek.

***

1968. június: nyár eleje van. Gombázni járok: szedem a gombát, hazahordom, sütöm-főzöm, szárítom; ha sok van belőle, el is adom; így éldegélek magamban, tompa fásultsággal agyamban. Különös, szeszélyes változása a gondviselésnek az én életem egyszerű menetében: amikor gyerek voltam, öregemberek között tartózkodtam, nem hozzám illő vénemberek voltak a barátaim; most, hogy már hatvanhárom éves, öreg szenvedő vagyok, fiatal növendék fiúk járnak hozzám beszélgetni, barátkozni. Pedig én nem hívok senkit ilyen céllal otthonomba, szegényes környezetembe. Ezek a fiúk öten vannak: érdeklődnek, kérdezgetik tőlem, mit csinálok?

 

bj_onarckep

Balázs János: Önarckép / KuglerArt Szalon

Mit csinálok! Gombázni járok, egy kis tűzrevalót hordok. Itthon folyton valamiféle munkával pepecselgetek, faricskálok, törött hangszereket javítok: ez a foglalkozás hoz néhány forintot kenyérre, cigarettára, pet­róleumra, satöbbi. Ilyenformán beszélgetünk. Egyik-másik hoz nekem cigarettát, van úgy, hogy harapnivalót is tesznek le az asztalomra. Amikor azt mondom, miért hoztátok, hát csak hoztuk, (mondják ők), hogy legyen. Magának úgyis kevés valami jut!

Én rávágom: nekem ez a kevés is nagyon elég és kielégítő: kevéssel beérem. Tudjátok-e, (mondom tovább) hogy a leggazdagabb ember az, aki semmit sem kíván?!

Így beszélgetünk: ők a fiatal emberek és én az öreg remete. Ők tovább folytatják az érdeklődést. Tudjuk ám, hogy maga fiatal ko­rában sokat rajzolt, festett és verseket is írt!

Hol vannak ezek? Maradt-e belőlük valami? Ilyenkor azt érzem, hogy valamiféle kemény szerszámmal ütöttek szíven. Recsegve vágom rá, nyelve egy keserűt: ezek már a semmis múlté, meg sem történtek! Máskor is eljövünk majd, mondják, és köszönve elmennek.

Ebben az időben történt: Zoli jött, letett egy csomagot. Hoztam egy kevés maradék festéket, én festegettem vele, nekem már nem kell. Próbálkozzon vele valamit festeni. Fiatalabb korában szeretett rajzolni, festeni, hátha menni fog most is! Sietek! Megyünk futballozni. Köszönt és elment. A csomagban volt jó néhány rajzlap, grafitceruzák, törlőgumi. Külön csomagolva az akvarell festékek, kisebb-nagyobb ecsetek. Nézegettem egy ideig, azután félretettem. Gondoltam: minek ez már énne­kem? Később, még azon a napon, elővettem a csomagot, kivettem egy rajzlapot, ceruzát és törlőgumit. Kimentem az udvarra, széjjelnéztem a szomszédos házak térségében, leültem a földkupacra: belekezdtem negyven év múltán az első rajzolásba. Még aznap (hosszú nyári nap volt), megcsináltam az első színes kis képet. Ettől az időponttól számítva nem tudtam nyugodni, folyton rajzoltam, festettem, amíg a rajzlapokból volt, és tartott a festékből. Zoli megint jött. Most temperát hoztam, mondta, ez is vízzel dolgozható. Nagy lett az öröm, amikor megmutattam a képeket. Tudtam, mondta Zoli, aki fiatalon tud valamit, az öregkorában se felejti el. Együtt örültünk: a fiatal barátaim és én. Később Zoli művészfestékekkel lepett meg. Olajat, ecseteket, vásznakat hozott, ezzel a lépéssel megindult elgondolásaimban az érthetetlenségig fokozódó, összevisszaságba csúcsosodó, fantasztikusan összpontosuló, életformákban gomolygó, visszás színezetű, borongós ábrázolás.

balazs_janos_szurkomp_oltaszt

Szürrealista kompozíció oltárasztallal

Gondolataim döcögő édes gyermekei festményeimnek. Ez vagyok. Azért vagyok ilyen, mert mélyből nézem az embereket és a világot. Mindenki felfelé igyekszik. S ahogy egyre jobban eltávolodnak tőlem, úgy torzulnak el karjaik, lábuk, mozdulatuk. Nem vagyok naiv festő, csak homorú tükröt kaptam örökül…

Idáig teleírtam ötezer lapot. Töretlen erővel dolgozom az írógépen, önmagam erejével megtanultam; igaz, hogy még folyamatos gyakorlatom nincs, de már tűrhetően pötyögtetem a betűk sorát és elmondhatom: jelentős mennyiségű új írott munkám van, három példányban készre gépelve.

Erősen akarom, hogy írott dolgaim, műveim ne csak hallgassanak elrejtve kunyhómban, mint ahogy ezt hosszú évekig tették, hanem hosszú alvás után ébredjenek végre fényes napvilágra.

 

 

Comments are closed.

Videó